Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - Goór Imre: Vadnyugati utazás (Kanadai jegyzetek)

tüzet, mely a nyugati szelekkel érkezett rohanva, hogy végigrontson a völgyön s lángokkal csapkodja az égő gyanta szagától amúgy is halálra rémült vadak csapatait. Ha vallatnánk ezeket a tanúként maradt, leterített fenyőóriásokat, nyüszítésről, jajon- gásról, emberi és állati siralmakról szólnának, meg az egy hétig tartó lángos nappalról, forró-vörös égről, földre tört pokolról. — Most csak azt érzi az erre utazó, hogy a negyven fokos hőség öt fokkal emelkedik.

Ebben a völgyben kísértenek a tragédiák. Három, négy emelet magas sziklákat kerül ki az út. Többszáz méteres oldal szakadt le mindenestül, hogy kisebb települést tüntethessen el a föld színéről. Azon az éjszakán mentőalakulatként egy helikopter érkezett a helyszínre hét főnyi legénységgel. A sebesültekkel éppen felszállni készült, amikor az újabb omlás lezúduló sziklái őket is maguk alá temették. Egyetlen gyermek élte túl a katasztrófát, aki elkóborolt állataival éppen „hazafelé” igyekezett.

Turisták járnak erre. Kivétel nélkül megállnak a kényszerű kerülőben; ki imát, ki gondolatot röppent meghatottan a csonka hegy éles peremén túlra. Vannak, akik veszélyesebb vállalkozásba fognak: felmásznak a bérháznyi sziklákon s ügyességükhöz, bátorságukhoz mért helyre kegyeletes szöveg kíséretében felfestik nevüket, s a dátumot, amikor erre jártak.

Hope a reménység városa. Innen észak felé vezet Brit Columbia egyik legszebb hegyi útja; bányatelepek sorakoznak a Fraser folyó partján az ipari létesítményekre jellemző, a folyó fölötti kötélpálya-átívelésekkel. Sportgépek kémlelik felülről a völgyet; de onnan nem láthatni a folyóba nyúló hegylábakat, melyek csodálatos kékekben, zöldekben, vörösekben s ibolyákban játszanak aszerint, hogy mely fémeket rejtenek a kövek. Az út erre kanyarokkal gazdagon is száz kilométeres sebességet enged a gyakorlott vezetőknek.

De vissza a Reményhez!

Hopenál a Fraser nyugatnak kanyarodik, s egyre szélesedő mederben nagy víztömeggel éri el a Csendes-óceánt. A lapályon az autóút kiszélesedik. Egyre gyakoribbak a települések, az állami jellegű szolgáltatások.

Egy idegenforgalmi irodába lépek be. Rekeszes polcokon találom egész Kanada információs prospektusait. Amikor egy hónaljnyit összeválogatok belőlük, mohóságomon derülve az egyik alkalmazott az asztalához kér. Talán a hazai IBUSZ-irodák járnak a fejemben, mikor kicsit megrettenve, s ezért félszegen, kérdésére várva előtte megállók. Ő mosolyogva: „Hova szeretne eljutni Kanadában?” Én röviden: „Mindenhová.” — Eddig hol járt? — Elmondom. Samikor az újabb kérdésre azt válaszolom, hogy Kecskemétről jövök .. „ félreérthetetlenül kedves lesz, térképet vesz elő fiókjából, kiteríti, részletesen magyaráz (felét megértem); berajzolja azokat az útvonalakat, amelyeken feltétlenül végig kell mennem. Aztán a zsákmányolt képes anyagot megtoldja ezekkel a mappákkal... Útitársaim mondják, hogy ilyen részletes térképeket nekik még nem sikerült szerezniük. Hazánkba hívom őket, jöjjenek, nekem lesz otthon ezekből fölösleges...

Sumasnél érkezünk az Egyesült Államok határára. Kanadai barátaim csak intenek, s bemondják, honnan jönnek. Én leszállók, az épületbe megyek, nyomtatványt töltök ki, egy-két kérdés, melyre válaszul elmondom, hogy csak egy napot szándékozom itt eltölteni. Kísérőim fényképet készítenek, elöl mi, hátul az USÁ-lobogó; de ebben már semmi jelképes nincsen; megyünk is tovább .. . Megtudjuk, hogy a környéken Rodeót rendeznek, amelyre minden épkézláb ember felsereglik közeli s távoli vidékekről. Érthető hát, ha egyetlen szállodai vagy motelszoba sincs üresen. Az éttermek is zsúfoltak, s a Kanadában tapasztalt barátságos segíteniakarásnak sem lehet sok nyomát fel45