Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 5-6. szám - Kutasi Gyula: Eljegyzés (novella)
— Most mi lesz, megyünk, vagy maradunk.. . itt?! — Nem mehetünk sehová. MEGVAN — mondtam, és az arcát fürkésztem. — Reggel jött meg — dobtam be. Ócska hazugság volt. ,,Na, ennek az estének lőttek”, sütött Balázs tekintetéből. — Üljünk be — karolt át Balázs. — Hűvös lett — mondta komoran. Vánszorogva elindultunk a kocsi felé. Balázsról messziről lebőgött, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne mondja ki: „— Miért nem mondtad a telefonba? A szentségit! Találkozhattunk volna máskor. Máskor, amikor LEHET”. Abban a pillanatban sajnáltam, hogy ismerem őt. Minden ellen föl kell lázadni, ami törpét csinál belőlünk! Mit nem értek? Hiszen azt kaptam, amit vártam. Most mi ez a gyűlölködő hallgatás? Miért számít lázongásnak az, ha már nem elégítenek ki a bujkálások? Rövid találkák a presszókban és futó együttlétek. Hallgattuk a motor egyenletes zúgását, melegítettük a kocsi belsejét. — Mesélj valamit! — kérte Balázs. Benyomott egy kazettát a magnóba. — Mit? — Akármit — mondta. — Beszélj például az öregeidről! — Jesszusom, mit mondjak róluk? — hátra vetettem a fejemet. — Mi a jóistent tud bárki mondani az őseiről? — mosolyogtam. Akkor először az este. Apa rágyújtott egy Kossuthra és felállt. — Hová mész megint? — kérdezte anya. — Nahát! Klozettra. — Jó-jó, csak siess már! — hessegette el. — Még ide találod ereszteni. Visszaléptem a szobába, nem akartam összefutni apával. „Vak tyúk is talál szemet”, apa bizonyításként megállt az előszobában, és a konyha felé hallgatózott. Óvatos mozdulatokkal kitárta az éléskamra egyébként nyikorgó ajtaját. Elcsent két füstöltnyelves szendvicset, a zsebeit pedig sajtospogácsával tömte tele. Majd bemenekült a vécébe és kettőre zárta az ajtót. Ott hagytam az ajtó rését, hitvány hangulatom lett. Szemügyre vettem a falon a fotókat, amelyek a komor minták eltüntetésére szolgáltak. Színes kivágások és egy montázs. Kinagyított fogkefe sortéin a paszta helyén, levágott férfifej feküdt. Ragadozófogú lány készült fölkenni habbá azt a mosolytalanul bámuló petyhüdt arcot. A további képek ismeretlen, napos tájakra röpítettek, ahol talán soha nem esett és mindenki jókedvű volt. Óriási. Dühösen haraptam be az ajkam. Nem hittem bennük. Már tudtam, ez az erőszakolt mosoly a fényképezőgép lencséjének szól: amivel hatni akarnak az érzéseimre, irányítani, hogy holnap és holnapután milyen rongyot vegyek föl; mit zabáljak. Talán még azt is, miként vélekedjek az életről. Lehunytam a szemem. Szerettem volna eltűnni ebből a lakásból, nyomtalanul. Élni a magam életét. De nem történt meg velem a varázslat. Úgy képzeltem, most már úgy lesz, hogy ücsörgők a heverőn és várok. így, sehogy. Ide nem merek hozni senkit, átlátni a nagyszobába. Mégcsak egyedül sem maradhatok. Csak feküdni, aludni lehet, vagy még azt sem. Éjjelente minden áthallatszik. Álomtalanul a plafonra meredek, hallgatom a telehorkolt szoba neszét. Apa rekedtes krákogásait: „a sok cigaretta”. Zörögve átfordul a másik oldalára. Anya apró, halk nyögéseit, mintha álmában is viaskodna. Az üzemmel, ahol szerinte kibabráltak vele. Ott használódott el, aztán kevesebb pénzért öltözőőrnek dugták be. Úgy gondolták jó helye lesz. TÉVEDTEK. Tekintetem végigsiklott a könyvespolcokon. Megnyugvással szemléltem, a könyveimen látszik, hogy forgatva vannak, és nem a lakás pompáját kívánják emelni. Ismerek 40
