Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 5-6. szám - Kutasi Gyula: Eljegyzés (novella)
KUTASI GYULA ELJEGYZÉS Tizenegy múlhatott, amikor föltéptem a szobaajtót. Az őseim természetesen már feküdtek, talán aludtak is. Apa biztosan. De anya mindig megvár, akármilyen későn is érek haza. Dühösen megnézi a vekkert, aztán már mondja a magáét. Dolgozom: értem nem kell, hogy kitegyék a lelkűket. Amint betoppantam, közöltem, hogy holnap Balázs vendégségbe jön hozzánk. — Ki az a Balázs?! — kérdezték egyszerre, nem kevés riadtsággal az arcukon. — Jaj, hát!... — mondtam, mint aki un mindenféle magyarázkodást. így is volt. Makacsul hallgattam. Előre sejtettem, hogy ilyen, semmilyen képet vágnak majd. — Balázs, akivel járok — mondtam. — Aha — bólintott anya, de nem enyhült. Pengeéles tekintetem úgy hatolt beléjük, abba a két fehér és gyűrött kupacba, hogy nem mertek tovább faggatózni. — Ettél már? — kérdezte anya. Úgy látszik, rámszállt. Ezt olyankor mondja, ha nincs mit vagy nem akar valamit megkérdezni. Különben is tudhatná, hogy nem fogok télikabátban vacsorázni. Akkor pedig minek az egész? — Még van valami — tértem ki a válasz elől. Közelebb léptem az ágyvéghez. — Valami fontosat szeretnék mondani... — hangom ünnepélyesnek hatott. Nem tudtam folytatni. Anya fölkapcsolta az üvegbúrás éjjelilámpát. Mintha kevés lett volna a fény a szobában. A homloka tarka ecetesruhával volt átkötve. Megint fájt a feje, „és akkor még ez is” — láttam a tekintetében. — Na, mondd csak! — arca merev lett, száját összerántotta, mint amikor egy spárgára hurkot kötünk. Mindenre elszántam várt. — Hát holnap ... — kezdtem —, szóval holnap megtartjuk az eljegyzést. Itt nálunk. — Megkönnyebbülten sóhajtottam föl, mint aki átesett a dolgok nehezén. — Miket beszél? — motyogott apa. Álmosan anyára sandított. Nem értette, hogy ki jön, és hová? Vagy neki kell elmenni? Ettől tartott a legjobban, mert utálta a vendégjárást. Anya lassan ocsúdni kezdett: — Süket vagy?! — az ágyneműt paskolta. — Most mondja! —aztán hozzám fordult. —Jaj, édeslányom ... — pirult el, büszke tekintete rajtam időzött. A jéghegy olvadni látszott. — Nem értek semmit — panaszkodott tovább apa. — És egyáltalán, hány óra van? — Na, tessék! Hát nem mindegy? Az apád esze kicsorbult teljesen. Most már láthatod, hogy milyen lehetetlen egy alak — anya fölnézett a plafonra, mintha onnan várná a megoldást. — Azt csak én tudom, hogy mit szenvedtem egy életen keresztül mellette — letépte a fejéről a kendőt és a lábához vágra. — Az egyszem lányod eljegyzését tartjuk holnap — emelte föl a hangját. Mind a ketten apát lestük. Apa a nyakát kaparászta: — Érdekes ... — mondta úgy, mint aki nem hisz az egészben. — Nem annyira „érdekes”, mint nagyszerű — magyarázta anya. — Manapság minden olyan ripsz-ropszra történik. Még ez is — mondta apa eltűnődve. 35
