Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - MŰHELY - Kovács Vilmos: Uráli népek és a honfoglaló konglomerátum
dagesztáni hunban a tűz, a villám istenének a neve Kuar, a magyar régiségben a kavarok neve ugyanez: Kuar. A felsorolt szavak és nevek együvétartozása kézenfekvő, valamint az is, hogy a kavarok nem „valamiért” kapták kavar nevüket, hanem azért, mivel a kazár uralkodó erőszakos zsidósító politikája miatt kirobbant kazár belháborúban ők voltak a lázadók, a kazár zsidó uralkodók szemében a nem igazhitű gyaurok. Jellemző, hogy a kavar-magyar forrásokkal dolgozó Konsztantinosz és a kaukázusi ügyekben igen tájékozott mohamedán írók következetesen tűzimádóknak nevezik a magyarokat, ez pedig jelen esetben a kavarok, s általában az iráni népek neve. 682-ben Hunországból három főúr érkezik az örményekhez, hogy hittérítőket kérjen tőlük, s egyikük neve Khurszán, akárcsak a történeti forrásokban Árpád vezértársáé, vagy Anonymusnál Kende vezér fiáé. A név jellegzetesen perzsa, Khur- töve azonos a perzsa chór, őszét chor, chur,,Nap” szóval, a teljes név pedig a perzsa-san képzővel ellátott chór-san „Naphoz hasonlatos” származékkal, ami jól alátámasztja Dienes Istvánnak azt a feltevését, hogy Kurszán kende nemzetségének a jelképe a Nap volt (láttuk, hogy a Kazáriába költözött hvarezmi vezér neve is Khur-zad „Napfi”, de ezt találjuk a Chor-fezm-os szkíta személynévben és az őszét chor-fäzm „Naphoz hasonlatos” szóban is). A Hunországba küldött Israyel örmény püspök leírja a pogány hunok szokásait. Eszerint a hunok legfőbb istenüket egy óriás lovas harcos, a perzsa nevű (!) Aspandeat alakjában tisztelték, imádták Kuar-t, az égi tűz, a villám istenét, tisztelték a Napot, a Holdat, a ligeteket és az utak szellemeit, a rontástól fantasztikus állatalakokat — közte griffeket — ábrázoló amulettek védték őket, halotti tort ültek, amikor a gyász jeléül sebeket ejtettek magukon és lovas harci játékokat rendeztek, voltak táltosaik és jósaik, akik a szent helyekre is vigyáztak, de kiváltképp egy óriástölgyet tiszteltek, amely fejedelmük és főembereik szavai szerint „az istenek lakhelye, az élet fája”, amelynek tövét áldozati lovaik vérével öntözték, a lenyúzott ló bőrét és fejét pedig a fa ágaira akasztották. Ki ne ismerné fel e leírásban az ősi magyar hitvilág tükörképét, amelyben ott van Aspandeat-Hadúr, a legfőbb lény; Kuar, a Nap fiának; a szent tűznek, a mennykőnek, a sistergő istennyilának a szelleme; az áldozati szent helyek, amelyekről I. László tilalmai szólnak; a táltosok és javasok: a bűbájos Rázdi, a „varasole”, az „ördögi mesterségekben jártas Vata” és fia, János Békés várából; a magyar halotti tor a lovas harci játékokkal és I. Gézával, aki a háború áldozatai láttán „haját tépé és orcáját felhasogatá”; a szkíta-szarmata, alán lóáldozat és a szent folyóknak lovat áldozó Dareiosz, aki a népektől ugyanúgy földet és vizet kért meghódolásuk jeléül, mint 1500 évvel utána Árpád; a „jellegzetesen magyar” nyúzottlovas temetkezés és Bartha Antal megállapítása: „Feltehető, hogy a honfoglaló, de még a XI—XIII. sz.-i népi életben is megfigyelhető lókultusz a Kaukázustól északra fekvő steppevidéken honos hitvilágra vezethető visz- sza”; a griffek és az életfa: a tetejetlen fa, amikkel tele vannak a magyar népmesék. És mindez ott van az oszétok Nart Eposzában, amelyben ott van még a sagläg „szarvasember”, a mi Csodafiúszarvasunk, a kopjafává vált szent kardunk, a vérszerződésünk. És a perzsa műveltségkörbe tartozott kavar-alánok révén ott vannak nyelvünkben a perzsa és kaukázusi eredetű jövevényszavak, amelyek útját a nyelvtörténet nem tudja megmagyarázni, nem iá*szólva azokról az ismeretlen eredetűiknek mondott szavainkról, amelyek az oszétban kaukázusi jövevényekként vannak meg (pl. läqvin „legény” waschä „eskü” stb.). De a baskír-magyarok kaukázusi szállásterülete, grúz szomszédsága, a Grúzia térképen feltüntetett Magyarország és a mindezek hátterében álló kavar-alánok kapcsán ide kívánkozik még Bartha Antal egy másik megállapítása is: „Feltűnő, hogy a grúz egyházi ékszerek palmettadíszei több rokonságot mu65
