Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Bormelléki zsiványságok (8. rész: Zárójelentés)
veggel támasztja alá: „Irányelvek a szőlő-, must- és borfelvásárlásnál figyelembe veendő szempontokra” című közleményből kiemel egy mondatot: „A must átvételét meg kell tagadni, ha az átadó a cukrozás tényét nem ismeri el.” Eszerint tehát — elmélkedik dr. Berta — a cukrozott áru is átvehető, de ennek előfeltétele, hogy kérdezzék meg a termelőtől, végzett-e ilyen műveletet? . . . Arra pedig ebben a bizonyítási anyagban sehol nem volt adat, hogy ilyet kérdeztek volna, és a termelő megtagadta volna a választ.” Kiderül az „Irányelviből, hogy a cukrozás nem állami monopólium. „Cukrozott bort asztali vagy pecsenyebornak, valamint fűszerezett bor előállítása céljából át lehet venni...” Dr.Schéda Évával azt közölték a Fejér megyei Tanács Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztályán, hogy a kistermelők ritkán kérnek engedélyt cukrozásra (mert nem járatják a MÉM közlönyeit, mert senki sem ismerteti velük a MÉM egymásnak is ellentmondó irányelveit. Z. T.), de semmi sem zárja ki, hogy ők is megkaphassák az engedélyt. „A MÉM-közlemény egy kialakult gyakorlatot szentesít — gondolkodik hangosan dr. Schéda — ha nem is jogszabály, hanem irányelv formájában, ezt a körülményt figyelembe kell venni. Az „Irányelvekében ugyanis az áll, ha az átadó nem rendelkezik ilyen engedéllyel, a szakigazgatási szerv szabálysértési eljárást kezdeményez az átadó ellen ...” „Bűncselekményről tehát szó sincs.. Látnivaló, hogy az eretnek ügyvédek jó érvekkel nyűvik, szaggatják a vádemelés és a későbbi ítélet ortodox gyakorlatát. Miután több oldalról is kétségbevonták, hogy a cukrozás és hamisítás közé egyenlőségjelet lehetne tenni, mintázta szakértő és a vádhatóság állítja, a „kár” és a „csalás” vádjának esnek neki. Ti. a vádiratban minden leadott bortételnél összegszerűen ott van „a szövetkezetét ért kár”, amely fillérre azonos a must vagy bortételért kifizetett összeggel. A vádiratnak ez a legsebezhetőbb pontja. Pl. 10 hl valódi mustból készült bort 40—50 kg cukor — javítás céljából történő — bekeverése miatt az átvétel egész összege erejéig károkozásnak minősíteni, az a legenyhébben szólva is túlzás. A minősítésből azonban logikusan következik, hogy az átvevő pincészetek kártérítési pert indíthatnak a termelők ellen, visszakövetelhetik a pénzüket. „Csakhogy — mondja dr. Simonyi — a szakszövetkezet továbbadta a bort, megkapta annak teljes értékét, sőt annál is többet, tehát, ha pert nyerne, kétszer jutna ugyanannak a bornak az ellenértékéhez . . . Alaptalanul gazdagodnék meg!” Egyedül dr. id. Bátori az, aki azt mondja, hogy „legfeljebb” az számolható el kárként, amit fentebb a „jogtalan haszon” fogalma alá soroltunk. Dr. Kassai: „A kár illuzórikus. Akár magyarok, akár németek itták meg ezeket a borokat, bizonyos kis hasznokat mindenki nyert. Az állam ezeket a hasznokat a különböző közvetítőktől nem vonja el, ezért kárt emlegetni irreális”. Dr. ifj. Bátori: „A kár be sem következett, mert amit a vádlottak átadtak, az értéket képviselt. Ha ugyanaz az áru a szövetkezetnél vagy az állami vállalatnál értéket képviselt, akkor a vádlottak által átadott áru úgyszintén.” ... „A két oldal közé nem kívánok egyenlőségjelet tenni, de a két tevékenységnek a szabad oldalról való megközelítése nem bizonyítja a kár bekövetkezését.” Dr. Berta: „A vádlottak csalással vannak vádolva, de a csalás leglényegesebb tényállási elemét, a kárt, nem tudom felfedezni ebben az ügyben. Hol a kár?... A kár az egy effektiv megfogható valami. A büntetőjog eszmei kárt nem ismer. Vagy van, vagy nincs kár, vagy megtérült, vagy nem térül meg, de lennie kell! Szofisztikus lenne a kárt abban keresni, hogy a vásárló nem azt a minőséget vette meg, amire számított. Itt mindenki megkapta a maga pénzét. Hol,miben lehet kimutatni,hogy a népgazdaságot 26
