Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - Nagy Gáspár: Éji sóhaj (vers)
NAGY GÁSPÁR ÉJI SÓHAJ Az éj keresztfolyosóin hallani neved, szólít az enyém-lehetnél. ANNÁK lágy zizegése; vigyázz mert lesben állnak vad martalócok és költő-vadak! hajad kereksége árnyékolja a föld valamennyi szerelmesét akár a telihold földfogyatkozáskor és söpör a hold a hang a kiáramló szélfúvás havat kavar az éjből életem rothadó avarára; — hát zokogj, a tóduló könnyeket viszi végtelen nyári zuhé városok alá, talán halottak csontjai alá is : ússzanak, lebegjenek, dőljön Isten partjaira a szerelmek halottasháza s ne legyen egyetlen fönnakadó bárka sem, ne legyen életünk a megmenekülés Ararátja mert menthetetlenek vagyunk, világvégére gyalogló szerelmesek, menthetetlenül őrült én; egy hajszálon telefonálok az éjben, egy „hajszálhíd“-on lépkedő határ-talan országot nagykendőként terítek vállaidra, mert roncsidő jön, törött halánték, egykedvű fú'kaszálógép nyír, kinyír, lenyírná boldogan szívünkről az elemi zöldet, letörölné a vérpirosát és megidézné a falfehéret; a megadást egyedül; — fehér leszel, fehér leszek ha nem szeretsz, ha nem szeretlek ha nem sírhatsz, nem gyalogolhatsz velem; Te balladás nevű után következő, Te párizsi varrólány illyési toronyszobából menyasszonyommá előröpködő és életemből kizuhanó, Te lányom előtt és után szökellő nevemszerinti ANNA!
