Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - SZEMLE - Rosonczy Ildikó: Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség (tanulmányok Erdély történetéhez)
Ez a kritikusi nyitottság harmonizál a könyvben a tárgyiassággal, a művek, kötetek elemzését — s nem az olvasó számára nehezebben követhető fogalmi megragadását — fontosnak tartó szemlélettel. Illyés Gyula Fekete-fehér című kötetét méltatva szólt arról, hogy az irodalomban köz- használatú és már-már konkrét tartalmát vesztő ,,fejlődés”-gondolat helyett mennyivel praktikusabb rugalmas, a tényleges helyzetet jobban kifejező kategóriákkal minősíteni („változás”, „gyarapodás”, „kiteljesedés”, „megújulás” szavakat ajánl a szerző). Egyet kell értenünk az eféle megközelítési móddal, hiszen az élő költészetnek olyan feltárása, amelyikben ott a fogalmi azonosulás megkívánta nehezék, inkább riasztaná az alkotások befogadóit. Az élményforrások, személyiségmegnyilvánulások, motívumrendszer teljesedésének nyomonkövetése nemcsak valósze- rűbb eredményt hoz, de az olvasók számára is jobban megkönnyíti a kapcsolatteremtést a lírával. Ebből a nézőpontból (az élmény és a mű viszonyát illetően) érdekes a Szabó Lőrinc-ta- nulmány, amelyben Fülöp a Tücsökzene „számvetésének értelmét” keresi. E versfüzérben a „felderítő emlékezet” — erről nem szól a szerző — több ponton érintkezett helyhez köthető élményekkel. A dolgozat tényeit kiegészítendő, odaképzelhetjük a Tücskzene-elemzés mögé Rippl—Rónai ecsetvonásait, dr. Baumgarten Sándorék igali „tündérkertjét”. Az Élő költészet néhány írását (Erdélyi Józsefről, Kálnoky Lászlóról készülteket) a hiánypótlás ihlette, a szerző olyan lírikusokról kívánt pályaképvázlatot adni, akiket a kritika csaknem „elfeledett”. A kötet terjedelmesebb részében a mai magyar líra önálló-egyedi teljesítményeit vette sorra. Ezen írások egyéniségtiszteletét helyeselhetjük, de mindjárt hozzá kell tenni, hogy nem minden esetben. Azokon a helyeken például, ahol a szerző jelezte a nemzedéki hovatartozást, szinte kínálta magát az összekapcsoló és elválasztó szálak felfejtése, amikkel árnyaltabb és valóság- hűbb portrékat vázolhatott volna. Különösen indokolt lett volna ez azoknál a lírikusoknál, akik maguk figyelmeztettek erre. Kálnoky László például több helyütt kiemelte (a viszonosság alapján) annak a segítségnek a jelentőségét, amit Vas István, Rónay György, Takáts Gyula, Weöres Sándor nyújtott neki. Fülöp László kötete a költészet kedvelőinek kézikönyv. Főként azért, mert írásaiból feltárulnak azok az iránymutató pontok, amelyek a mai magyar líra sokszínűén gazdag világában a tájékozódást segítik. Nyitó tanulmányában írja: „A legnagyobb művek hosszú sorát nem pillanatnyi időszerűség élteti. A dokumentumnak tartható alkotások rengetegéből kimagasló remekművekben sem szűkölködik az az egészében ma is oly közeli periódus, amelyet bízvást líránk értékteremtő nagy korszakai közé iktathatunk.” Az Élő költészet mindegyik tanulmánya ezt bizonyítja. * * * Az Alföld műhelye az utóbbi időben több tanulmánykötettel jelentkezett (a fenti kettőt megelőzte Kovács Kálmáné és Simon Zoltáné). Ezek mindegyikéről elmondható, hogy történeti nézőpontú, tárgyszerűen alapos, jellemzője a teljesítménytisztelet. Ebben a relációban is külön figyelmet érdemel az epikai műnem tekintetében Juhász Béla, a líra vonatkozásában Fülöp László könyve. LACZKÓ ANDRÁS ÜAKÓ ZSIGMOND: ÍRÁS, KÖNYV, ÉRTELMISÉG Tanulmányok Erdély történetéhez Jakó Zsigmond erdélyi történész a Korunk 1970/4-es számában megjelent cikkében körvonalazta azokat a kutatási területeket, melyeknek feltárása elsősorban a romániai magyar nemzetiségű történetírókra vár. Ezek között mindenekelőtt nemzetiségtörténeti, kapcsolattörténeti és középkorkutatások szerepelnek. E feladatok ilyen meghatározottsága Románia forrásviszonyaiból is adódik, tudniillik „az ország 1800 előttről származó írásos forrásainak zöme Erdélyben maradt meg, . . . hozzávetőleg fele részben a nemzetiségek nyelvén.” Jakó Zsigmond saját történetírói tevékenysége is ezekre a kutatási területekre épül. A múlt évben megjelent tanulmánykötetében olyan dolgozatait válogatta össze, melyek a feudalizmuskori Erdély művelődéstörténetével foglalkoznak. Az olvasó átfogó képet kap a világi intellektualiz- mus kialakulásának, felnövekedésének körülményeiről, az értelmiség „szellemi fegyvertáráról”, az erdélyi könyvtárakról, de a kötetből nem hiányoznak a román és szász vonatkozású tanulmányok sem, tanúskodva arról a kölcsönhatásról, mely a három együttélő nép kultúráját egyaránt gazdagította. A világi intellektualizmus kibontakozása a feudális társadalomban két vonalon indult meg. Erdélyben a XII. század közepéig — amíg az írást csupán egyházi könyvek másolására használták — a papság és az írástudás egymást teljesen fedő fogalmak voltak. A XII—XIII. század fordulóján azonban a világi társadalom felismerte az írásos jogbiztosítás erejét, s a szerzett jogokat mindenki oklevélben igyekezett rögzíttetni. A társadalom igényeinek kielégítése (világiak ügyeinek intézése, oklevelek írása) az egyházon belül világia- sodási folyamatot indított meg, a XIV. század közepétől pedig már magán a világi társadalmon belül is kezdett feltűnni az értelmiségiek rétege. A XV. század vége és a XVI. század az intellektualizmus történetében mélyreható változásokat hozott, ugyanakkor az íráskultúra jellegét, tartamát és formáit is átalakította. Az 1500-as 95
