Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Kisregény, befejező rész)
— Jól tetted! — válaszolt Kalenda. Latorcza Imre csípőre tette a kezét. Lassan, észrevételnül jött közelebb, Kalendát figyelte. A férfi nem vett tudomást róla. XV. Ebéd után a csoportvezető kereste meg Kalendát. — El kell kezdenie a dekorációt. A bejáratnál várják. Tudja, egy olyan kaput kellene építeni, ami ezután állandóan a helyén maradna, csak a feliratok, az üdvözlő szövegek változnának rajta. Látott már ilyet? Kalenda olyan mozdulatot tett, amiből a csoportvezető megérthette: látni még nem látott, „de az nem baj, megcsináljuk .. — Az anyaggal ne törődjenek. Az a fő, hogy mutatós legyen, magas, már messziről vegyék észre. Csak ez a fontos. — magyarázta a csoportvezető. — A jövő héten vendégek jönnek hozzánk. A minisztériumból olyan jelzést kaptunk, hogy többen jönnek. A miniszter elvtárs is ... A szöveget is eszerint írjuk fel: „Üdvözöljük kedves vendégeinket”, ennyi, csak ez kell rá. Semmi cicoma. Tudja, elmúlt már az a világ, ezt mondta nekem az igazgató elvtárs is, elmúlt már az a világ, hogy személyek nevét írjuk fel. Mert én először úgy akartam . . . Szerényen akartam én is, csak szerényen, de ha nem kell, akkor nem kell... Amikor a városi tanácson dolgoztam, többször beszálltam én is, ráértem, aztán segédkeztem. Szeretek ezekkel a csillogó papírokkal dolgozni, mindig én szereztem be őket,engem küldtek érte. Sokszor tele volt a kocsim, annyi piros kreppet, meg ezüstszínű, tudja ilyen fényes felületű papírt vettem. És sohasem volt elég. Dehát ez már régen volt. .. Kalenda Bertalan Istvánnal és a fiúval ebédelt. Turóci távolabb ült tőlük, most jött vissza otthonról. Hazaszaladt a biciklijével ebédelni. A csoportvezető csak Kalendának beszélt. Jelentőségteljesen nézett rá, Kalenda meg belerévedt a levegőbe, semmit sem értett a csoportvezető mondataiból. Azt azért sejtette, hogy a csoportvezető közeledése mögött távolabbi célok húzódnak. Reggel még úgy néztek egymásra, mint az ellenségek, most meg „nem áll be a szája, annyit járatja . . Amikor Mireisz elment, Bertalan István szólalt meg először: — Mennyit tud egy ember latyakolni, megfájdult tőle a fejem. Valamit akarnak veled — mondta Kalendának. Az öreg csicskás közelebb jött. — Mondanék én maguknak valamit — kezdte Kalenda. Aztán mégsem kezdte el, várt. A fiú az öreg Turóci mellé állt. — Osztán mit? — kérdezte Bertalan István. — Csak azt, hogy este beszéljük meg; menjünk el innen! Menjünk vissza! Itt az állomás, holnap már nyomunk se lesz itt. Maga is jöhetne velünk — fordult Kalenda Túróéihoz. — Öreg fejjel menjek el innen? — motyogta Turóci. — Habár arrafelé is ugyanúgy telik a nap, mint itt. Most azután meg jó is lenne. — Mire úszítod őket? — jelent meg hirtelen mögöttük az építésvezető. — Innen senki sem mehet el. Én is maradok, maguk is, meg te is maradsz. Most jönnek csak a finom munkák, ki az istennel dolgozzak? — az építésvezető az irodaház bejáratától lejött, a legalsó lépcsősoron megállt és Kalendának magyarázott. — Ha fát vágnak a hátunkon, akkor is itt maradunk. Még ránk fogják, hogy nem 26
