Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Szemes Piroska: A népi prevenciótól a családtervezésig

A legóvatosabb közeledésre is bezárkóztak az asszonyok. Aki mégis hajlandó volt szót ejteni róla, legfeljebb ilyeneket mondott: „Nem lett több." „Nem kéredzkedett a világra, csak az az egy.”

Pár éve ott élő szabolcsi és más vidéki telepesek, akik már gyerekekkel érkeztek, s tovább gyarapodtak utódokban, maguk is szívesen jutottak volna a titkok birtokába, de kívül rekedtek az őslakosság zárt, hallgatag közösségén.

Egykorú jegyzeteim segítségével idézem fel azt az akkor huszonhat éves asszonyt, aki éppen a hatodik gyerekét várta.

Bizonyára egykések maradnak ők is, ha nincs a háború. 1942-ben házasodtak, s nem sokkal ezután a férjet behívták katonának. Terhesen hagyta otthon az akkor tizenhat éves asszonyt, és két éves múlt a fia, amikor fogságból hazatért.

Szokatlan nyíltsággal és derűsen beszélt az asszony arról, hogyan lett sokgyerekes. Az elsőt természetesen akarták. Mivel fiú lett, szerettek volna kislányt. Másodiknak is fiuk született. A harmadik aztán lány lett. Ők örültek, de anyósa meg sem nézte. Sokáig nem is szólt a menyéhez, csak a fiát intette, hogy jó lesz vigyázni, már így is sok a gyerek. A negyedik terhességét későn vette észre, és nem mert tanácsot kérni senkitől. Az ötödik meglett, mert ahol négynek van mit enni, ott jut az ötödiknek, aztán a hatodiknak is. Sem anyósát, sem anyját nem merte soha megkérdezni, félt, hogy elküldik a bábához, vagy „valami mást tesznek” vele. Hogy mi lett volna az a más, azt nem tudta pontosan megmondani.

„Kötőtűvel, meg gyökérrel talán. . . Én azt is szégyelltem, hogy nem tudom, de nagyon féltem is. Az uramnak megmondtam, hogy úgy vagyok, ő meg azt felelte, hogy jó, hagyni kell, nehogy csináltassak valamit.”

Már három gyerekkel is a hagyományszegők közé tartoztak. Az ötödikkel — ha nem is léptek át a népes telepes, és volt cselédek családjának kasztjába — a magukéból kiváltak.

Öt és fél holdjuk sorsát már nem kötötték össze az elsőszülött fiúéval. Azt tervezték, hogy tanulni küldik. E szándékukban nyilvánvalóan belejátszott az akkori idők továbbtanulásra ösztönző szemlélete, de az is, hogy a frontot megjárt, volt hadifogoly férj látóköre kiszélesedett, s más viszonyok közé jött haza, mint amilyeneket bevonulásakor otthagyott.

Az anyós makacsul hallgatott, amikor az egyke felől kérdeztem. Nem vallott arról sem, miért csak az elsőszülött unokáját fogadta szívébe, miért vetette ki a többit. A nagyfiút ugyanis igazán és látványosan szerette, csemegéztette, dédelgette. A menyére nem mondott rosszat, de szívből jövő jó szót sem fecsérelt rá. Olyasformán kezelte, mint aki szégyent hozott a családra, amely árnyékot vet rá is.

Ilyen módon az egykézés, amely az elszegényedés elleni küzdelemben lett erkölcsi törvénnyé, akkor már elszakadt a föld elaprózódásától való félelemtől. Szinte tárgytalanná, önmagáért lévő törvénnyé vált. Alkotóit, fenntartóit nem rendítette meg a magányosan elhaltak beszögezett kapuja, az egyke-gyereküket túlélő, gyámolításra hiába váró, fehér ruhás öregasszonyok látványa.

Lehetetlen vissza nem emlékeznem. . . a néma, kihalt utcasorokra — írja Kodolá- nyi —, melyeken gyermekkoromban még ragyogó hófehéren pompázva, mint hattyúk ringtak végig a lányok, a menyecskék, s melyeken most beszögezett házak, koszlott háztetők, elhagyott gyümölcsösök, gyomverte udvarok ásítottak, mint a hullák. Imitt- amott a néma öregek mint apatikus indiánok merednek felénk...”

1952-ben még én is láttam néhányat e néma, öreg, apatikus indiánokból.

59