Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Bormelléki zsiványságok (7. rész: Még mindig a szeszszindikátusról)

A profi szeszmester védelmében felvonuló M. Józsefné tanúsítja, hogy családjával együtt műveli Hárshegyi szőlejét. Cukrot, savat sohasem látott munkaadója pincéjének a közelében sem: a must pedig mindig 18—20 fokos szokott lenni: „Kádár fajtája volt, elég jó szokott lenni, kövér a földje.” Szakértői kérdésre: „Láttam a fokolást, én is szoktam fokolni. Akkor mutat többet a fokoló, ha minél kisebb látszik ki belőle.” Szakértő: „Éppen fordítva igaz.”

A mustfokolóról lévén szó, iszonyú történetet mond egy Bormellékről elszármazott fiatalasszony. Ehhez tudni kell, hogy a mustfokoló sűrűségmérő. Hígabb folyadékban mélyebbre, a sűrűbben kevésbé merül le. Az eszköz vékony szálán elhelyezett osztályzatról a must cukortartalma olvasható le súlyszázalékban. A sűrűség azonban nemcsak cukorral, hanem minden más, mustban oldódó anyaggal növelhető. Ezt tudván egy keceli szőlőműves nem cukrot, hanem sót oldott fel a mustjában; a kisebb befektetés miatt, illetve a nagyobb haszon reményében. A szúrópróbaszerű ízlelés akadályozta meg, hogy több ezer hektolitert is megrontó sós szennylevet ne fejtsék be. (Arról nem szól a fáma, hogy a póruljárt szőlőműves kapott-e valamilyen hatósági dorgátumot.)

Következzék az híres-neves Vígh Antal úr jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való história, (XL. rendű, 3 évi börtön, 120 000 Ft vagyonelkobzás), amelyből némi előleget már adtunk a Forrás múlt évi 9. és 10. számában. Előzőleg egy gazdátlan bortételről vitázik vádlott társaival („Ki adta el a halott borát?”), azután a „Részben bűnös” című írás mellékszereplője: a,.Valamit valamiért” elv megtestesítője: kéglikulcsot ad, adóívet kap.

Az llosvai Selymes Péter stílusú kezdést részemről Vígh Antal gyermekfej nagyságú ökle indokolja, amelyet a borcsata egyik szünetében meglóbált az orrom alatt, félig tréfás, félig komoly figyelmeztetésül arra az esetre, ha kiírom a nevét a perről szóló tudósításomban. Vígh úr baráti körben Toncsi. Jómodorú, barátságos, joviális férfi. Egy holland légitársaság nyugdíjasa, korábban autó-motor szerelő kisiparos. Régi vágású, szívélyes, és nagyon gyakorlatias észjárású úriember, aki mindenütt hamar rájönne, hogyan lehet a nagy dohányt lefosztani. Mondatom utolsó képe képzavar (mert fosztani a tollat szokták), de ez nagyon illik Vígh úr zűrzavaros dolgaihoz, amelyet átlátni elég nehéz, s nem bizonyos, hogy úgy igaz, ahogy a vádiratba került.

Vígh Antal többrendbeli csalásban tettes, vagy bűnsegéd; magánokirat-hamisítással elkövetett csalásai is gyakoriak. A kontóján levő hivatali vesztegetést már említettük. Azzal sem mondanánk újat az olvasónak, hogy minden évben több mustot, bort adott le, mint amennyit megtermelt; hol három, hol négyszeresét a valóságosnak. Viszont új színfolt a brancsban: menedzsertípus. Agyvérzés miatt nyugdíjazták, „rosszindulatú” vérnyomása is van, súlyosan beteg, de a tevékenységi láz, a nyüzsgés-kór minden betegségénél hatalmasabb. Ez nem hagyja, hogy a többi betegségével pihenjen.

Vígh Antal kezdettől fogva vigyázott arra, hogy szőlőterületét megossza. Valamikor, még a borkonjunktúra kezdetén vásárolt egy földdarabot, közösen egy barátjával, aki szintén kisiparos: bőrdíszműves, ajándékkészítő. A szüzsé szerint L. Ferenc egy idő múlva kilépett az üzletből. A tárgyaláson azt vallja, hogy ő többször sürgette az átírást, annak halogatása miatt majdnem tettlegességre került a sor közte és Vígh között. Korábbi nyilatkozatában viszont az átírás megtörténtéről beszél, s 1970-től csak adta, adta Víghnek a pénzfelvételre jogosító aláírásokat. „Abban a tudatban voltam, hogy érdemlegessége nincs, Vigh tudja azt, mit kell csinálni.” L. Ferenc túlságosan intelligens ahhoz, hogy bármelyik butaságot feltételezzük róla. Az a legvalószínűbb, hogy kilépett az üzletből, kivette a részesedését, de benne hagyta a nevét, minthogy Vigh nemcsak üzlettársa, hanem barátja is.

A következő partner saját leánya, a középiskolát, majd egyetemet végzett B. Ká54