Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Bormelléki zsiványságok (7. rész: Még mindig a szeszszindikátusról)
VALÓ VILÁG ZÁM TIBOR BORMELLÉKI ZSIVÁNYSÁGOK 7. rész: Még mindig a szeszszindikátusról Az előző részben besétáltunk a szeszszindikátus utcáiba, most az a célunk, hogy kisétáljunk. Eközben tovább bolyongunk, és a korábbi kalandozásunknál nem kevesebb talányt, kérdőjelet, „hát ez meg mi?”-t hagyunk magunk után. Eddig is láttunk már néhány cifra dolgot. Nevezetesen a bor termelésének a fogyasztástól és a gyártásnak a természetes alapanyagtól való elkülönülését. Láttuk, hogy a minőségrontás e két oldalát a víz és a cukor hozzáadása „eredményezi”. A vizet a kutakból merik, a cukrot a boltokból vásárolják. Az átvevőhelyek szakemberekkel és szakszerűtlenül felszerelt, a hamisítások kimutatására alkalmatlan laboratóriumokkal szállnak be a szeszszindikátusba: az Országos Borminősítő Intézet pedig azzal, hogy egyik kezével dá-dáját, a másikkal áldását adja arra az ügyre, amely a magyar bor jó hírnevét bel- s külhonban egyaránt rontja. Utóbbi mondatunkra azért raktunk nemzeti színű pántlikát, mert hisszük, hogy szőlőből is lehet (jó) bort csinálni. De a jelzős szerkezetben a legfelsőbb szintű döntésekben is fontosabb a jelzett szó, a bor, mint jelzője, a jó; ami közönségesen azt jelenti, hogy a borgazdálkodást, a borpolitikát meghatározó államnak nem jön rosszul a konjunktúra: hasznot hoz neki. De minél nagyobb hasznot hoz, annál inkább rákényszeríti, hogy nagyobb és nagyobb engedményeket adjon a szeszszindikátusnak. Nincs adatunk arra, hogy a borforgalmazásból származó állami haszon hány százaléka a nemzeti jövedelemnek. Nem tudjuk, hogy az alkoholizálás miatti munkaórakiesések, károk, balesetek, egészségügyi ártalmak, illetve ezek gyógyítási költségei harmadát, felét emésztik-e fel a haszonnak. Bizonyíthatatlan, hogy nem vesztjük-e el mindazt a réven, amit nyerünk a vámon ... Az engedményeket azonban, amelyeket az állam a valóságos vagy vélt haszon reményében tesz, illetve tenni kényszerül — ha nem is a teljesség igényével — lajstromozhatjuk. Ezt illő tisztelettel, tapintattal tesszük, de nem ok nélkül: ti. minden elgondolkodtató ügyvédi, vádlotti érvelés, amit a fehérvári borperben hallottam, abból eredezik, hogy az állam kompromisz- szumot kötött a szeszszindikátussal. Csak néhány mondatban említjük, hogy a „borügy” (mustbejelentés, ellenőrzés) a pénzügyőrségtől a tanács hatáskörébe került. A döntés motivációira nem kérdezünk rá, de az bizonyos, hogy az „őrségváltás”-sal az állam akarva-akaratlan óriási engedményt tett a szeszszindikátus termelői faktorának. Senkinek sem kell azt magyarázni, hogy mennyivel nagyobb a respektje az egyenruhás, oldalfegyveres pénzügyőrnek, mint az adóügyi csoport helyi születésű, helyi érdekeltségű, baráti, rokoni elkötelezettségű, alkalmasint szintén borászkodó vagy éppen megvesztegethető tagjának. Mondják, hogy a fehérvári per egyik (bizonyíték hiányában) felmentett adóügyese Mercedessel — s nem is olyan régi típusúval — járt a termelőkhöz ellenőrizni, adót szedni. E jó megjelenésű, válaszaiban katonás férfinak akkoriban 3000 Ft alatt volt a fizetése, amiből a Mercin kívül még 2 gyereket is el kellett tartania. (A tanács nem fizetett kilométerpénzt.) A pénzügyőrség egyedeinek hivatalos megjelenése a kincstár képviseletében többé-kevésbé kordában tartotta a mohóság ördögeit. Az 1971-ben 42
