Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: A vidékiség tünetei
B. László az apparátus-főnökkel szemben) megkísérli áttörni a hierarchikus pozíciók megszabta gátakat, durva visszautasításban részesül. Keményen éreztetik vele, hogy „tudja, hol a helye”. Meg kell tanulni tehát, hogy ha valakivel találkozik, megismerkedik, beszél, akkor ne elsősorban azt nézze, hogy milyen ember, hanem hogy mi a pozíciója. S ehhez szabja a hozzá való viszonyt. Ezek tehát — az összefoglalás természete szerinti vázlatossággal a — tünetek. Mondható-e joggal, hogy a vidékiség tünetei? Nem elképzelhetők-e ugyanezek a folyamatok bárhol másutt, Pesten, nagyvárosban, egy-egy sajátos mikroklíma, mikrokörnyezet hatására? Vagy szükségszerű-e, hogy minden kisváros ilyen legyen? A válasz itt:_igen és nem. Igen, elképzelhető ilyen jelenségvilág, ez a magatartásmodell másutt is. És nem, nem minden kisváros ilyen, talán csak a kisebbik részük. De mégis azt kell mondanom, a vidékiség tünetei ezek. Mert tipikusan, életforma-meghatározó együttállásukban, egy viszonylag tágabb, nagyobb közösség egész életét, viszonyait, struktúráját átfogó jellegzetességükben, tehát teljes rendszerként tipikusan kisvárosokban épülhet ki ilyen modell. Egy faluban például sohasem lehet a helyi hierarchiát abszolutizálni, ahhoz túl közvetlenül kötődik a falu egésze nagyobb egységekhez. Nagyvárosokban pedig sohasem lehet a viszonyrendszer ennyire zárt. Még akkor is, ha egy-egy kisebb környezet — egy gyár, egy lakótelep — viszonyaiban felfedezhetjük a modell csíráit, a nagyobb város, a nagyobb kommunitás szükségképpen hordoz olyan tartalmakat, amelyek lehetetlenné teszik a mozzanatok rendszerré merevülését. Erre, úgy vélem, csak a kisvárosokban van lehetőség. És a kisvárosok néhányában valósággá is válik. Kettőben, ötben, tízben, nem tudom. De hogy van ilyen, azt biztosan tudom. És hogy bizonyos értelemben tipikus, azt állítom. Tipikus, mert a kisvárosok egyik lehetséges fejlődési irányát jelenti. Egy negatív, az össztársadalmi folyamatoktól idegen, deviáns, de mégis lehetséges fejlődés- menetet. Azért próbáltam megírni azt, amit tudok — tudni vélek — erről, hogy minél kevesebb helyen valósuljon meg ez a lehetséges fejlődésmenet... (Utószó — folytatva az előző mondatot) Természetesen nemcsak ilyen szituációval, ilyen történetekkel lehet találkozni. Remek embereket, köztük okos, koncepciózus, nyílt és nagyvonalú kisvárosi vezetőket is találunk, egyre többet. Sőt a más magatartásokat „rendszerbe szerveződve” is, a mai magyar kisváros pozitív modelljeként. Ezek azonban más írás tárgyai. (Szeretném megírni.) Mégegyszer —és tényleg utoljára —hangsúlyozom tehát: itt egy jelenséget, a „vidékiség”-nek nevezett magatartás-modellt akartam megírni. Modellt, tehát olyan absztrakciót, ami így, ebben a laboratóriumi tisztaságban sehol sincs meg. Mintája tehát — egy kisváros, az a kisváros, amiről szól — nem keresendő, mert nincs. De a jelenségek, a tünetek vannak. És itt ez volt a lényeg. FOLYÓIRATUNK SZERKESZTÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDNEK BUDA FERENC (főmunkatárs) GOÓR IMRE PINTÉR LAJOS RAFFAI SAROLTA ZÁM TIBOR 76
