Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: A vidékiség tünetei
vagy a leghatalmasabb, mindenkinél szebb és hatalmasabb.” Holott más kakast nem is ismertek volt. — Van ilyen az emberek között is . . . (Állatmese Fáy András modorában) K. Ferenc, mint tudjuk, színjátszó csoportot is vezetett. Kísérletező alkat lévén, egy ebben valamelyest járatos barátja segítségével megpróbálkozott a pantomimmel is. Apró etűdökkel kezdték a munkát, ezek egyike váltott ki „országos” — de legalábbis a város vezetői körében végighullámzó — botrányt. Hogy miről szólt az etűd, mellékes. A lényeges csak a következmény. A város illetékes vezetői leparancsolták a színpadról nemcsak ezt az etűdöt, hanem mint ilyesmire alkalmat adó egészségtelen kísérletet, a pantomimot is. Mit tehet ilyen esetben a csoportvezető? Kérheti a helyi döntéshozókat, vegyenek figyelembe más etűdöket is. Fordulhat a járási, megyei szakigazgatási szervekhez, kérhet országos szakmai fórumtól szakvéleményt. És még sok minden mást. Mit tett K. Ferenc? Abbahagyta a pantomimozást. Kérdés, miért? Mert nem hitt abban, hogy szem beszáll hat a város illetékeseinek döntésével. Mert elhitte, hogy ebben, s hasonló kérdésekben a város a végső fórum, az itt született döntéssel szemben fellebbezés nem lehetséges. Minden társadalom természetszerűleg — egyebek között — bonyolult hierarchikus rendszer is. Ebben egy meghatározott szintet jelent a város. Közigazgatási, politikai, sok vonatkozásban gazdasági szempontból felette levő szintek a megye, a kormány, minisztériumok, más főhatóságok. Előfordul azonban, nem is nagyon ritkán, hogy a kisvárosokban élők egyszerűen nem veszik tudomásul a hierarchia többszintűségét. Önmagukat csak a város relációiban szemlélik Úgy vélik, hogy teljesen kiszolgáltatottak a város vezetőinek, illetve a vezetők úgy érzik, hogy teljhatalmú urak a maguk portáján. Ezt a szemléletet- és magatartásmódot nevezem én a helyi hierarchia abszolutizálásának. Az természetesen képtelenség, hogy a városon kívüli viszonylatok, szintek tudomásul se vétessenek. Ha tehát a helyi hierarchiát egyetlen valóságosnak akarják látni, akkor a külső relációkat nem-valóságos, mitikus szférába kell emelni. Távoli, elvont, megközelíthetetlen hatalommá, amely a kőtáblák szigorával szabja meg a lét és tevékenység kereteit, de amelynek a mindennapok valóságos mozgásaira nincs hatása. A jelenséggel legtisztább formájában a felsőoktatásban dolgozó B. László elbeszélésében találkoztam: „Tudod, az egy külön műsorszám, ahogyan mi a tantervet kezeltük. Évek alatt jöttem csak rá, hogy kedves kollégáim híresztelésével szemben a minisztérium illetékesei nem szeritírás-igénnyel adták ki a tematikát. Sok forrásból, főként másutt tanító barátaim tapasztalataiból tudom, hogy vázlatnak, keretnek tekintették. Amit tartalommal nekünk kell megtölteni. Némi önállósággal. Állítólagos szaktudásunk alapján. És változatosan, életszerűen. Mi volt nálunk? Készülünk egy előadásra, elő a tematikát, annak vázlat-mondatai lesznek az előadás alcímei. A résztémák időarányai aszerint alakulnak, hogy arról a tematikában mennyi szöveg van. Ha egy kulcsfogalom, éppen mert kulcsfogalom, mert a szakember számára csak jelzés a tematikában, egy szó, akkor ez az előadásban legfeljebb 5 perc. Akartam néhányszor módosítani kicsit. Hát hogy? - hördültek fel ; a MINISZTÉRIUM tantervén?.. .” Szükségszerűen torzítja el a helyi hierarchia abszolutizálása azok személyiségét, értékrendjét is, akik ebben a helyi hierarchiában felül vannak. Hatni fog a „kakas-effektus” (Id. mottók), aminek legfontosabb része a saját helyzet manifesztálása. Mindenkivel szemben érzékeltetése annak, hogy van hierarchia, annak jól definiálható szintjei vannak, és ők felül helyezkednek el. Hogyan történik ez? Hát például így: 68
