Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - Vörös József: A tréningruhás (elbeszélés)
A tréningesre nehéz napok következtek. A megmaradt limlomok és bútorok közt botladoztak. A megbomlott lakásrendben csatatérhez hasonló állapot kezdett eluralkodni. Mosatlan edények halmozódtak a konyhában. Apja csak gyűjtötte maga köré az italos palackokat. A tréninges két nagy táska üveget vitt beváltani, aminek az árát persze eltette. Élelmet vásárolt, és munka után kitakarított. Lemezjátszózott a szabad estéken, délutánokon, amikor Lola nem várta. A munkahelyén befogadták, és egész jó légkör vette körül. Nem veszítette el a fejét. A következő hét szabad szombatján elmentek Lolával a Galériába. Órákig járták a kiállítótermeket. A Galéria után betértek egy hűvös kis cukrászdába. — Ilyenkor legjobb a fagylalt — javasolja Lola. A tréningesnek sör jut az eszébe. De most jólesik a fagylalt is. Puncs és csokoládé gombócok olvadoznak a poharakban. A napernyő alatt egész kellemes. Fehéren izzik a nap, gőzölög az aszfalt. A locsolókocsi felől jó vízszagot hoz erre egy gyönge áramlat. — Hamarosan mennem kell — súgja Lola, szavaitól a tréninges felmelegszik —. Holnap meg lejöhetnél Kecskemétre. — Azt még nem tudom, majd este megmondom. A tréninges haza veszi az irányt. Amint belép a konyhába, néhány üres palackot lát az asztalon. Két terítéket, a tányérokon pacalmaradványt. Az ételes harmadik részében egy érintetlen adag. „Úgy látszik, gondolt rám a fater.” Félrehúzza a szobaajtó függönyét, és beles. Hát ez aztán derék! A szállóból az a fekete nő meztelenül a fater mellett, aki szintén ruhátlan. Alszanak. Az éjjeliszekrényen valami üveg, félig töménnyel. A poharakban maradék. Halkabbra veszi a rádiót. Elmosogat, megmelegíti a pacalt. Jóízűen megebédel. Igaz, már három is elmúlt. A hűtőben kőbányai világos, és egy kilónyi nyers karaj. No, gondol az öreg a jövőre. Tépelődik magában, menjen, vagy ne menjen. Tulajdonképpen megkérhetné Lola kezét, de hogyan, amikor gyűrűre egyáltalán nincs pénze? Ruhája egy farmer öltöny, néhány ing, garbó, és a ballagási fekete, ami máris szűk. De ki olyan okos, hogy megmondja, mit tegyen most? „Megyek. Igen, ez a helyes. Megkérhetem utána is.” Reggel a Baross utca sarkán találkoznak. Irány a Nyugati pályaudvar, villamossal. A tréninges virágot, italt és csokoládét vásárol. Ez már így szokás. Otthon a pályaudvaron Ákos várja őket. Lola levélben már informálta szüleit a vendégről. Gyönyörű idő van. Az állomáskertben hűvöst tartanak a nagy platánok. A múzeum előtt méregzöld, földig hajló ágú hatalmas mogyoróbokrok. A parkban a sétány két oldalán szabályosan elszórt szoborfejek, talapzaton. A múzeum előtt kör alakú virágágyás, tele tűzpiros virággal. — Gyertek, nézzetek be a munkahelyemre — invitálja őket a szőke, szemüveges Ákos. — Most a Művésztelep alkotásait lehet látni. Ákos úgy magyaráz, mint amikor a rádió egy különleges sütemény receptjét adja közre. A tréningesnek tetszik, bár a dolgok fele összefüggését sem érti. A szuggesztív magyarázat lelkesíti, minthogy Ákos nem az oktató, hanem inkább a lelkes műértő hangján beszél. Nem várja el a környezetétől, hogy hozzá hasonló fokon értsen mindent. Hamar átfutnak a termeken. Ismét a parkban vannak. Csikorgó kavicsos sétányon folytatják útjukat a Rákóczi útra. A Dióhéj vendéglő után Lola szinte röpdös. 28
