Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - László Anna: Rulett (novella)
— Próba! Felgyulladnak a reflektorok, Tóth Jenő semmit se lát. Szőke hangja: — Peti, összeomlasz, mint egy zsák. Rálöttyedsz az asztalra, aztán Jenő bácsi keze. Jenő bácsi drága, maga besepri ezt a nagy halom zsetont, kvázi élvezettel, az az értelme, hogy a bank nyer, mindig a bank nyer, a bank az úr! Gondolja: nem vitatkozhat, képtelenség, az ilyen kívülről jött, most érkezett senkiöregember... És már mondja is félhangosan: — Azt nem lehet. Hogy mindig a bank nyerjen . . . Akkor senki se lenne bolond idehordani a pénzét. Szőke szeretettel mosolyog, apja Tóth Jenőnek ebben a pillanatban: — Nem szószerint értjük. Annyit jelent, hogy összességében, végeredményben a bank nyer. Utána megforgatja a kereket, pörög a golyó, hogy úgy mondjam: sorsszerűén, elölről kezdődik, folytatódik ... Ennyi, félperces jelenet. — És a következő? Egészében kell ismernem ... — Csak ez a fél perc. És csak a keze látszik, ezért is nem sminkeltük. — Meg akarja vigasztalni a krupiét — Lehetőleg szakemberrel dolgozom ilyenkor is. Maga, Jenő bácsi, az ujjbögyében is érzi... — Fél perc?! Leforrázott. A legkiválóbb filmszínész, vagy egy sztár sem lehetne csalódottabb. — Tessék, kezdje! Pillanat! Még nem mondtam, hogy Monte-Carlóban vagyunk. Bekapcsolódnak az emlékek, oly elevenen, mintha nem is emlékek volnának. Pesten élt, de két alkalommal heteket töltött Monte-Carlóban. Szabadságából,saját költségén. A Kaszinóban a legapróbb részleteket is magába véste. Most tehát újra ott van. A Kaszinóban. — Tessék, tessék, próba! Söpörje be a zsetonhalmot! — Bocsánat... — habozik, réveteg — Ez az asztal teljesen alkalmatlan ... — az undor erősíti fel a hangját — Miből van ez, festett puhafából?! — Mindegy, Jenő bácsi, mindegy — bosszankodik a rendező — az a fontos, milyennek látszik. — Ezen az asztalon nem lehet dolgozni! — mondatról mondatra erélyesebb. — Az ember vagy dolgozik, vagy se! A félmunka: szégyen! Szőke Tivadar grimaszt vág, nagyot nyel, azután távolabbra kiált: — Csetneki! Be tud adni egy masszív asztalt? Jól van, hozatja, csak persze, időveszteség. Sebesen szétdobják az előző asztalt. Dóczi Péter, a színész, aki az imént mellette ült, a rendező közelébe somfordái. Enyhén zavarban van amiatt, hogy helyes-e mondania . . . — Tudniillik igaza van Jenő bácsinak . . . Egy masszív asztalra ráomlani is másképpen lehet. A krupiét tovább szilárdítja a helyeslés: — Nem kell kérem ráomlani. Laikus hiedelem . . . Sőt: babona, hogy revolver a halántékon, végső kétségbeesés, meg effélék ... Lehet, hogy kétségbeesik a villájában, vagy a hoteljében, de nem a nyilvánosság előtt. A monte-carlói Kaszinóban, ha szabad magam így kifejeznem: fapofák ültek az asztal körül. És ha éppen elveszítették is az apai-anyai örökséget: arcizmuk se rándult. Tekintettel az eleganciára. — Ez lévén a valósághű — latolgatja Dóczi, — mindenesetre meg kellene gondolnunk. — Bízd rám, Peti, igen?! A krupié okulhatna Szőke hangsúlyából. De csak folytatja: 9
