Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe
az a költő, akinek számára a létezés nem tragédiát jelent, aki a világban nem magányosan vergődik, akivel szemben a természet (változásaival, magával a halállal is) nem ellenséges hatalom; felnőtt ember, aki Úgy néz a Holdra, mint a Holdra; a Napot látja, mint Napot. Mindent fölismer. Felnéz, bólint a csillagokra: csillagok. Úgy dolgozik, hogy dolgozik; magához ölel, úgy ölel meg. — Csupán álmában álmodik, nyöszörög, felsír, mint a gyermek. Szenvedélyesen közéleti költő, aki közössége problémáit nem egyoldalúan, a csak megértés, jót-dalolás vagy a csak anarchistán-elégedetlenkedőn támadás-számonkérés oldaláról vizsgálja, aki számára a szolgálat népe létezésformájának sok szempontú, felelősségteljes átgondolását jelenti. Korábban úgy látszott: önkorlátozás eredménye ez. Társadalmi felkiáltójel és a létezés egy zugának birtokosa marad csak. Harmadik kötete (Egy kenyéren, 1970) megmutatta: végiggondolta mindazt, amit a közösségért felelősséget érzett társai korábban kimondták, és a létezés tragédiáját éppoly jól ismeri, mint magányos vívódásaikban az önmagukra maradt, halálverítékes kétségbeesők. Nem kivonta magát e drámákból (nem egy szava, jelzője legmélyükig világít), de egy egyetemes rendező erőnek alárendelte azokat: a népéért felelős, az emberséges létezésért küzdő, közösségben élő-gondolkozó ember gyakorlati megvalósításának. Ratkó lecsupaszított, pontosra tömörített versei, e sokalapú emberség pontos arányaira épülnek. Egy-egy kép- vagy mondatvégeredmény így állhat össze a sokfelé figyelő, sok mindent tudomásul vevő részletekből. Az egymást követő szavak szinte egyenként is, külön, egymástól különböző életre kelnek, bevilágítanak egy-egy bonyolult problémába; sorba kötve pedig nemcsak költőileg sikeres, tartalmilag pontos végeredményt hoznak, de összekötik, egymásban megmérik és egymáshoz arányosítják legfontosabb problémáinkat. Aki pedig mindezt tudja, az elénk állhat „gyűlöletig hevülve”, vagy „szelíden” mondva verseit, de mindenképp „mosolyogva”, az embert próbáló arányok megtalálójának belső derűjével. Mit jelent Ratkó számára a közösség? Szegénységet és jövőt. Szegénysége nem pózoló aszketizmus, hanem annak tudomásulvétele, hogy népünk még szegény, sőt a világ még szegény. Ha a legszegényebbeket idézi, az nem provincializmus, csak figyelmeztető, a látható szegénységgel jellemzi a jellegbelit, a fényeskedő látszatok mögötti lényegbelit. Figyelmeztet, hogy a mértéket ne a látszatokhoz, de a lényeghez szabjuk. És a jövő? Az annyiszor elkoptatott szó nála életre kel, a közösség valódi komponense lesz: mert félti, mert megvalósulásának lépcsőfokait reálisan, a valóság szűkmarkúságával méri elénk: „nőttünk ha egy arasznyit, s azt sem jószántunkból”. Kevés kötetet tudnék említeni, melyben többször fordulna elő a halál szó, és kevés embert tudnék megnevezni, aki ily természetesen tudja venni létezésünk e határ- helyzetét, mint Ratkó teszi utóbbi köteteiben (Egy kenyéren, majd Törvénytelen halottaim, 1975). S ha végül gondjaik kirágnak, szikkadt földjükbe hull a testem, jutok majd bogárnak, virágnak. Mert az egyes emberek, bár egyedül vannak a meghalásban, feloldódásban, mégis közösséget alkotnak. Méghozzá természetesen alkotnak közösséget, az egyes érkező 71
