Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe

nek ki a számukra. Nevekkel is jelezve e költő-utak legjelentősebbjeit: Buda Ferenc tart ki legtovább a szociográfiai jellegű valóság-bemutatás mellett, az így megrajzolt környezetben keresi a személyes helytalálás és helytállás formáit; Ratkó József a közösség buktatóit idézi fel szuggesztív víziókban, és az „ősök ritmusából” kihallható ideális közösségszervező erőt mutatja fel: a közösség válságát és e válság feloldását egyként - átélve e vívódó látomások során; Bella István a felnőtt ember számvetésével gyűjti t az élete során megismert valóság képeit verseibe: saját mozdulatai, élményei erről a világról adnak képet; Ágh István szintézisre törekszik a személyiség-elemzés során alkalmazott szemléleti és versszervező módszerek, és a magános személyiséget a közösségben elhelyező magatartás-vizsgálat között (és ezt kiegészítendő, követve az irodalmi kifejezési formák utóbbi alakulását, „munkamegosztását”, mintegy versei életrajzi-szociográfiai mozzanatainak meghosszabbításaként készíti személyes ihletésű társadalom-rajzait, a falusi élet mozgásáról-alakulásáról írott emlékezéseit, beszámolóit, szembesítéseit); és hadd társítsuk közéjük az indulásában, meghatározó élményeiben olyannyira közéjük számító, sajátos archaikus verstorzóiban a bomló közösséget elhagyó, az alakuló közösségben önmaga megjelenési formáját is kereső Kiss Annát (hiszen ezt teszi Ratkó is idézett seregszemléjében).

De itt megemlíthetjük Serfőző Simon magányossá váló vizsgálódásait, aki a népmesék fiaként jött, keserű gondokat cipelt kamasz vállán, gépeket akart varázsolni, apái munkáját megkönnyíteni. Játszott, mint gyerek, szenvedett, mint felnőtt, falujában már nem, városában még nem otthonosként. Magányos nem volt, a költőt varázslónak vélte, aki mindent megoldhat, még saját életét is, ha szépen felöltözteti képek ruhájába. És ha a valóság keményen visszarúgott, a varázsszavakat be nem fogadta, ő is megmakacsolta magát. Most már nem szavakkal, — emberi magánnyal, különállással fordult a világgal szembe, hadd lássuk világ, nélkülem mire mész. Kívülről pedig figyelte: hogyan zajlik le ez a küzdelem, világot vállalás és világ hidegéből menekülés között. Drukker lett, ki egyszerre szeretné győzve látni a világ melegségét, otthon-voltát és saját konok makacsságát.

Raffai Sarolta költői megnyilvánulásait regényeinek és drámáinak nagysikerű sorozata egészíti ki, sőt ezek válnak alkotói személyisége primér meghatározóivá. A vidéki környezet műfajváltást sugallt, ember-formálása számára talán a legnehezebb, de talán a leghatásosabb metszéspontokat adva: a világmegváltó ifjúság és a lehetőségekkel kényszerűen számotvető emberi kötöttségekben élő felnőttkor szembesítését. Olyan feladat ez, melyet mindnyájan átélünk „az emberélet útjának felén”, de ez most nálunk összekapcsolódott a forradalom romantikus és realista értelmezésével, a fegyelmezett életigény szükségességének társadalmi tendenciájával.

Kalász László költészetének útja a váltakozó — sikeres-sikertelen — periódusokban testesült meg eddig is. Nála a táj mozgásában lélegzik, lüktet az ember. Meglát dolgokat, tárgyakat, majd addig nézi, naponta mellettük elmenve, emlékezetében melengetve, míg bennük, mint tükörben, olyan tulajdonságokat fedez fel, melyekről már magában gondolkodott. És aztán megformálja a képet úgy, hogy ott érezzük benne az emberi tükörképet: a nyugtalan meditációt, vagy derűs magafelejtkezést. Kalásznál látszólag minden oly könnyű, sőt könnyed. Mások tragédiákat írnak oly témákról, melyeket ő dalba fog. A hályog-kovács naív felelőtlensége lenne ez, ki versében a veszélyt nem ismerve labdázik istennel, sátánnal, rakétával, pusztuló nyugalommal? „Ha feldobom: sátán, ha leesik: isten”? Nem, a Kalász-féle dal kard, mellyel hetykén vágja el magányos meditációi gordiuszi csomóját. A világot állandó változásában követi, közben egy-egy versre ihlető percben, egy-egy kép-gondolat villámfényénél képet igyekszik adni erről a vele együtt alakuló-változó valóságról.

64