Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Versek szívritmusra (Zelk Zoltán lírájáról)
SZEMLE VERSEK SZÍVRITMUSRA ZELK ZOLTÁN LÍRÁJÁRÓL Nem akarok hinni a szememnek: egy korábbi Zelk Zoltán-kötet, az Ahogy a kötéltáncosok után egy évvel itt van az újabb remeklés, a Meszelt égbolt. Miként a múltévinek, ennek is megvan a súlya. Jelentéses címe látszatra csak egy állapotról tudósít — itt fekszem élet és halál közt, s az ég kékje helyett csupán a festett mennyezetet látom —, valójában sokkal többről van szó. Zelk Zoltán hallatlan életszeretete és derűje áttöri a szoba négy falát. A kivételes helyzet — halállal fenyegető betegség — arra jó, hogy a gyermekkor emlékeiből és a férfikor feledhetetlen kapcsolataiból, irodalmi barátságaiból emlékhíd épüljön. A vers, hisz többek között ez is a dolga, pereljen az elmúlással, életet és életvágyat sugározzon! Ha erős, ezért erős minden vers-pillér a Szépirodalmi Könyvkiadó bibliofil sorozatában, a Mikrokozmosz Füzetekben megjelent líra-kötetben. Zelk Zoltán matrac-sírja, a költői teremtés kiismerhetetlensége okán, nem befelé vonzotta, hanem kivetette „áldozatát”. Kelj föl és járj — mondotta néki a biblia sugarú igét; cselekvést — versírást — kínált akkor, amikor az el-elszaporodó lélegzet, a ki-kimaradó szívritmus inkább ama másik partra kívánta volna átvinni a cinkék, rigók és pintyőkék elmaradhatatlan barátját. Elkezdeni a verset, és folytatni a verset, azt a folytatásért könyörgöt, azt a folytathatatlant — amíg Isten adja. A Töredék és életmű cikluson kívüli, kötetnyitó vers. Rezignált hanggal, de biztos tudattal pásztáz végig holtakon és élőkön. Nem is az egy- egy utalással fölsorolt pályatársak, az alkotási körülményekkel jelzett más-más irányok egymásra ható különvilága fontos benne, hanem az oly sokszor fölsebzett száj állandó készenléte, a szólni- tudás, akarás állapota. Nyári síkság vagy hómező, a vakító fehér papír fölé hajóiénak egyremegy: az elkezdhetetlen elkezdhető sem adja mindig — legalábbis előre látva nem! — a révbefutás fölszabadult örömét, biztonságát. És mégis, e labilis érzet váltódik át, az emlékbe lemerülő pörgéssebességét némelyütt lassítva vagy fokozva, biztos ciklus renddé. S ahogyan egymást követik a ciklusok — az Ikonná barnult évek-ben a gyermekkor, a Párbeszéd egy béna szélmalomban négy versében az emberségében meggyalázott, a Mint régi mesternyomozó-ban a már klasszikussá lett barátok és mai pályatársak serege a Meszelt égbolt-ban a betegség rettenete, a Hajolj fölém-ben az élni segítő kedves és Az ablak nyitva van kötetzáróban a hallálal viaskodó „örök búcsúja” szólal meg —, s ahogyan a Töredék életmű sejtelmes kezdőhangját, az álomnak, az álmodozás igazságának is nagy szerepet tulajdonító versmámort a könyv utolsó darabja, Az ablak nyitva van visszahozza, úgy látni meg egyre jobban az egymástól időben elszakított költemények rejtett azonosságát. A „toll závárján tartott ujj”, mert nagy költő vigyázza véle a világot, a nagy verset hívó készenlétjele is. Az utóbbi években nem született olyan Zelk-vers, mely ne jelenthetett volna be igényt, égbeszálló madarainak hírszolgálatát igénybevéve, a halhatatlanságra. A Meszelt égbolt „fénycölöpökre épített iskolái” különös vers-tudással ajándékozzák meg az olvasót: a hitetlen hit ke- seredés örömével. Zelk Zoltán, mint már annyiszor, most is újraéledt. S mert akarva-akarja, fiatalabb a legfia- talabbnál. Bölcsessége a sokat élt, sokat tapasztalt ember iránytűje. Természetesen nem akarja átfesteni az őszi kék hangját, nem kívánja megfordítani a természeti rendet; harsogóvá, rikítóvá tenni azt, melynek fátyolos derűje, nosztalgikus visszapillantása úgyis meghatározott. Ő csak visz- szahozhatatlan nyarakról beszél; a József körút hajnali kékjéről, a kávéházak asztalánál kölcsönkért pengőkből várat rakó halhatatlan barátokról; Nagy Lajosról, Kellér Andorról, Tersánszky Józsi Jenőről, és József Attiláról. És fényről szól, a megidézés Egry József-i pasztell-lágyságáról, hiszen gyümölccsel rakott kertek zuhantak kamasz éveire! S mintha ez alól az édes teher alól akarna kimászni mindvégig! Mintha azért fogalmazná végérvényűvé a reménykedés jogát, a jó szó által kavart fölemelkedés áramlatait, hogy borzalmas eseményekről is emlékezetünkbe véshesse látomását. A gyermekkor alagútja nem csupán enyhet adó, élni tovább segítő elixir. Az örökké bolyongó „megőszült kölyöknek” a verssé összeálló dallamos falunevek — Szatmárhegy, Pálfalva, Amac, Hirip, Homoród, Ombód — ha kimondottan a fényt, az ifjúságot „isten földre küldött kék homlokú, derengő arcú leányát”. Nagybányát is jelentik, távolban, az emlékezés sejtelmes távolában ott a kitaszítottság-érzés, ott a rettenet. „Szállása: kapualj. Párnája, derékalja: kő. Takarója: a párkányokon alvó galambok álmai” — mondja az 1926 című költemény. S a Párbeszéd egy béna szélmalom-ban című ciklus három verse is tanúsítja: élet-halál között kellett menteni a menthetőt, megőrizni a tisztaságot; az emberségében meggyalázott költő láger-élmé93
