Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (III. rész. Kisregény)
réti az ember a kis forintot a zsebében, mint az anyját. Nem is lenne itt semmi baj, csak ne kellene ennyire megdolgozni érte. Mert neked nem csurran ám sehonnan, csak ha kiadod a lelked. Ez a feneség ebben. Mindig a szegény ember húzza a rövideb- bet. Mondtam is a múltkor az asszonynak, jó lenne már abbahagyni ezt a cigány életet. Megittam otthon egy pohár bort, ültem a konyhában és akkor majdnem elhatároztam . . . Kalenda és a fiú is úgy nézte Bertalan Istvánt, mintha meghatódtak volna. — Majdnem elhatároztam, hogy nem jövök többet ide. Otthon maradok . . . írtam volna egy levelet nektek, küldjétek el a munkakönyvemet. Nem hal már éhen az ember. Az asszony is a ládagyárban. Én meg húsz éve zötyögtetem magam a vonaton ... Ennyi idő alatt a Földet is körüljárhattam volna.Osztán minek?Mondjátok meg, minek?! A kis forintért. . .? — Hát akkor minek akar maszekolni? — nézett rá a fiú. — Az isten tudja ... a vérem ... A telhetetlen vérem. Pedig hát ti tudjátok: nem iszom, egy cigaretta nem sok, annyit el nem szívok, én főzök magamnak . . . — Mikor volt utoljára boldog? — kérdezte váratlanul Kalenda. Nem készült feltenni ezt a kérdést. Valahogyan a helyzet lökte ki belőle. Bertalan István ugyanolyan munkásember, mint ő, lassan már megöregszik, és úgy, ahogyan ő, itt dolgozik. Állandóan a családjáról beszél, és csak vasárnapokon találkozik velük. Neki még azt is nehéz elképzelni, hogy mi is az a család. Hogy neki majdan saját családja legyen ... És Bertalan István most ott állt Kalenda előtt, a háta meghajlott a sok munkától, az ujjait nem tudja kiegyenesíteni, állandóan azon panaszkodik, hogy sajog a válla, hogy éjszaka nem tud aludni, mert itt szaggat, meg ott hasogat. „Pedig hát Bertalan Istvánnak még szakmája is van. Igaz, gyorstalpalón szerezte, dehát azért mégis tud valamit. Az úristenit, azért mégiscsak kőműves!” — Hát én szeretlek benneteket, de nem haragusztok meg: akkor vagyok boldog, ha otthon letesz a vonat. Valahogyan még a csontjaimnak is más. A múltkor például az asszony is várt az állomáson. És tudjátok, mi volt nála? Egy dinnye. Nagyon szeretem a dinnyét, pulyakorom óta szeretem .. . Asztán, otthon a ház előtt, letettem a kis cók- mókomat, leültünk az árokszélre és megettem a dinnyét. Megettük az asszonnyal. Ilyen jól még gyümölcsféle nekem sohasem esett. Egyszerre megfiatalodtam . . . Kalenda leguggolt Bertalan István elé, a földön egy íapos követ talált, felegyenesedett és megcélozta vele a villanypóznát. Várta, hogy itt, a telep bejáratánál, beszéljen még, mondjon még valamit Bertalan István. Az irodaház előtt emberek csoportosultak. Innen kezdtek el kiabálni a bejáratnál álló három embernek. A csoportvezető kivált közülük, a bejárat felé sietett és úgy ordított, hogy Kalendáéknak szinte a földbe gyökerezett a lábuk. — Mi az? Maguk ott akarnak dolgozni? Áz úristenit a kényelmes fejüknek! Jöjjenek már! Hány óra? Elindultak a csoportvezető felé. Elől ment Bertalan István, utána egymás mellett Kalenda és a fiú. — Vágjak a szeme közé? — kérdezte a fiú Kalendától. Amikor a csoportvezető elé értek, Bertalan István megállt. — Nem történt semmi . . . Csak beszélgettünk. Ne haragudjon — mondta a csoport- vezetőnek. — Maguk ... — kezdte emelt hangon újra a csoportvezető, de gyorsan elhallgatott. Kalenda állt elé. Ráérős mozdulatokkal rágyújtott, a cigarettát kivette a szájából és úgy nézte Mireiszt. Bertalan István megfordult. Észrevette Kalenda szemében a villogást, látta, hogy a fiú oldalra lép, meg akarja kerülni a csoportvezetőt. 22
