Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (III. rész. Kisregény)
A fuvaros udvarán fenyőfákat, hátrább furcsa lombozatú fát pillantott meg. — Az a maga udvara? — Kalenda mereven nézte a fákat. Mendel Péter nem válaszolt, elindult a kiskapu felé — lécből készült a kiskapu, az egész utcai kerítés is magas betonalapzatra fektetett egyszerű lécháló volt. — Én falusi ember vagyok, — kezdte az udvaron Kalenda — de ilyen fát még nem láttam — mutatott a furcsa lombozatú fára. — Olyan ez, mintha szomorúfűzfa lenne, de a levelei mint a nyárfáé ... vagy én nem is tudom. — A hegyekből hoztam — magyarázta Mendel Péter. Kalenda odalépett a fához. A lehajló ágak alatt nagy kerek asztal állt, körülötte lócák. — Üljön le — biztatta Mendel a férfit, mert látta az arcán a kíváncsiságot. — Tudja, mások is szeretnek itt leülni ... Itt szoktuk tartani az összejöveteleket. .. Most csodálkozik ... Pedig egyszerű a dolog ... Sokan szektának nevezik, de mi nem törődünk ezzel. Kalenda kijózanodott. Megfogta a vállára nyúló egyik ágat és nevetni kezdett: — Engem is be akar szervezni... Tudja, én nem érzem jól magamat sok ember között. .. Én még valamirevaló imát se tudok . .. — Nem imádkozunk mi! — mosolyodott el Mandel Péter. — Dehogyis imádkozunk! Üljön le és elmondom .. . Kalenda leült a lócára, „ezt még meghallgatom, aztán úgy itthagyom, mintha itt sem lettem volna ...” — Tudja, mi azon töprengünk ennél az asztalnál, hogy hogyan lehetséges: az ember csak házakat tud építeni, kisebbet, nagyobbat, kerítéseket, tehát csak ezen a pár araszon, érti? — a világhoz képest ez még egy araszt sem tesz ki — tudja csak ellenőrizni a végtelent... Ennyi jut neki a mindenségből. Azt hiszi, hogy a mindenség ura, pedig- hát csak egy arasz az egész ... — Ezt nem értem — nézett rá Kalenda. — Mondok egy példát magának ... Látja ott azt a fateknőt?... — a ház végéhez támaszkodva egy fateknő állt. Kalenda bólintott, hogy látja. — Képzeljen el egy olyan folyót, amin legalább ezer zuhatag van.... No most az a fateknő — tele emberekkel — átmegy ezen a zuhatagon. Eddig világos ugye? Átmegy rajtuk és senkinek semmi baja nincs... No látja, így van ez az élettel is ... Mivelünk. Merthogy az a fateknő így csodát művelt. Hát ilyen csoda az élet is... Hogy élünk ... Mintha egy teknőben úszna az ember. Nem igaz? Na most, gondolkodott-e már azon, hogy hogyan is áll a dolog azzal, ami kívül esik a szemhatárunkon? Mert nézze csak, a legtöbb ember csak maga elé figyel, csak a saját magasságában észlel mindent... Pedig hát csak az az érdekes, amit innen nem láthatunk, csak az az érdekes, amiről nem tudunk semmit.. . Mert amiről nem tudunk semmit, attól függünk. . . Attól függ az élet ... Jó, jó, maga most azt mondja, hogy az űrrakéták meg minden egyéb . . . Dehát például mit tudunk mi arról, hogy mi lehet a Napon túl?... — Mi köze van annak... Akarom mondani, annak, hogy mi most beszélgetünk, mi köze van ahhoz, hogy mi lehet a Napon túl...? Semmi. Hát akkor minek beszél itt össze-vissza .. .? — Kalenda már fel akart állni, amikor Mendel Péter visszanyomta a helyére. — Mindenki így mondja, ezt mondja. Igaza van. Maradjon még egy kicsit. .. Tudja én messziről kezdtem, dehát a dolog nem ilyen bonyolult... A magyarázat itt van bennünk. Kalenda lassan elhelyezkedett a lócán. „Ez egy ártalmatlan bolond”, gondolta, ettől a pillanattól kezdve rokonszenvféle ébredt benne a fuvaros iránt. — Tudja, a kulcs itt van ... bennünk... Ha az ember jól ismeri magát, akkor nem 7
