Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - MŰVÉSZET - Á. Szabó János: Jelenségek és furcsaságok Kecskemét művészeti életében

grafikai felkészültség, az ezzel nem szükségszerűen együttjáró üresség és egyénietlen- ség társaságában.

A vendégjog tiszteletben tartása miatt essék szó Dohnál Tiborról is. Tudomásunk szerint nem Bács megyei, de a nyári kecskeméti zománcos táborban mutatott aktivitásáért szereplése nem kifogásolható. Két festménye (Hazafelé, Látomás teliholdban) alapján annál inkább. Módszere ezúttal az a fajta egyszerűsítés, amely lemond a természethűségről, színélményről, karakterizálásról, formai változatosságról és még sok egyébről, ami képet képpé tehet. — Mit ad cserébe? Valaminő folklórra apelláló, de a folklór megejtő egyszerűségét vagy dekoratív pompáját ugyancsak gondosan kerülő jel beszédet, amelynek épp személytelenítő és lényegtelenítő általánossága miatt az égvilágon semmilyen jelentése nincs. Megjelenése viszont a felsorolt lemondások következtében annyira érdektelen, hogy még oly módon sem csodálhatjuk, mint valamely primitív nép megfejthetetlen írásának furcsaságát.

És most az „igazándi” fiatalokról. Elgondolkodtató, hogy a megyei tárlatokon ez a szó egyre inkább készületlen kezdőt jelent. A most jelentkezőknek művészi képzettsége, egy-két képzőművészeti gimnáziumi bizonyítványt és rajztanári oklevelet leszámítva, egyáltalán nincs, és ezt legtöbbjüknél ösztönös érzékük és szakköri szorgalmuk sem tudja feledtetni.

A grafikusok közül Zalatnay Pál eszköztára a leghasználhatóbb. Szitanyomatai, rézkarcai technikai igényességről, hatáskutató szenvedélyről tesznek bizonyságot, noha a kísérletezés nem egészen kiforrott állapotában. Hasonló szándék látszik több zaklatottsággal, de határozottabban egyéniségre törekvéssel ifjú Goór Imre két lapján. Palkó Pál gondolatilag is, kivitelezésben is zűrzavaros monotípiái és rajzai mellett akár megjegyzés nélkül elmehetnénk, ha nem találták volna őket ilyen nagy mennyiségben kiállíthatónak.

Az ifjú festők közül Balanyi Károly egyetlen sikeresen megoldott képe (síkban is plasztikus, lírai lobogású drapériával övezett asszonyarc) sokkal inkább meggyőz tehetségéről, mint egyenetlen színvonalú, tehát túlméretezett egyéni kiállítása a közelmúltban. Csáky Lajos három festménye Kohán György drámai erejének jótékony ihletéséről, természetes színérzékről, heves, de fegyelmezett temperamentumról beszél. Bálint Attila, lágyabb alkattal, érzelmesebb festésmóddal, jó tanítványa B. Mikii Ferencnek.

Dugár János szép, mészbetétes fekete kerámiáit, mint nemes hagyományok ígéretes folytatását üdvözölhetjük, de egyetlen keramikus lévén, „kilóg a mezőnyből”.

Ugyancsak egyedülálló és egyben tetszetős plasztikája alapján nehezen értékelhető a nemrég Kecskemétre települt üvegművész, Burkus János.

Kerekes Ferenc fából faragott szobrait nem elemezzük, mégis álljunk meg mellettük, noha a figyelmeztetés nemcsak neki szól. Fafaragón a szakirodalom a népi használati és dísztárgyak olykor igazán művészi rangú készítőit érti. Aki fából szobrokat készít: az szobrász. A legtöbb és legjobb szobrászaink általában több anyagból dolgoznak, mégsem nevezik őket esetenként agyagmintázóknak, gipszöntőknek, kőcsiszolóknak, fémdomborítóknak stb. Avészesen elharapódzó fafaragó kategória épp oly gyanús, mint a zománcművész. Persze lehet csak egyféle anyaggal — például fával, zománccal dolgozni, de a „monomatériás” alkotók sem mentesülhetnek a bármely szobrászvagy festőművész megítélésében döntő kritériumoktól. (Természetesen anyaguk természetét figyelembe kell venni, mint bármely más anyagét.)

A kelleténél tán több mindenről, de viszonylag kevesekről beszéltünk. „Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.” (Máté evangéliuma, 22, 14. Károly Gáspár fordítása)

88