Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Székelyhídi Ágoston: Küszöbeim
Toppantotta az előadói asztalt, ősz, régen nyírt haja nagy homlokába zilálódott. Kísérje befogadó és méltón becsülő figyelem emlékezetét! Találhattam alkalmas és bő forrást, ahonnan az eszmék és a szellemi munka jó minőségeiből meríthettem volna. Bizonyára többet, mint amennyivel gazdagodtam és gazdálkodtam. Ez ügyben lelkifurdalásom van, de panaszom nincs. Neheztelnem másra kellene. Meg is teszem. Okulásul. Iskoláim tizenhét éve alatt hitelesen, módszeresen sehol senki sem tanított a valóságra. Napjaim, környezetem, önmagam, teendőim valóságára. Be kellett érnem annyival, amennyit néhány elhivatott tanítómester bizalma meg a szerencse nyújtott. És a világ. Ennek a leckének azonban olykor súlyosabb volt az ára, mint amennyit nyomott a haszna. Ha, óvatosan bár, általánosítani merészlek, tanulói pályám utolsó szakaszátveszem kiindulásnak. Vajon hányán lehettek nemzedékemből, akik 1956 táján Holdról leszállt idegenként figyelték a változások toluló, vaduló hullámait? Magam azon a nyáron egy árvíz rombolta kis falu fölépítésében segédkeztem Mohács szigetén. Itthon azután riportot írtam róla az Alföld számára. Ezekkel a befejező sorokkal: „Mohács szigetén most. . . hazánk legnagyobb belső ellentétei csapnak össze. . . Mindennap, minden talpalatnyi földön, szinte minden ember lelkében folyik a harc. . . Önmaga törvényei szerint indul, duzzad, forr, csendesedik s medrébe talál ez is, mint a Duna vize.” Alatta a keltezés: „1956. szeptember.” Még a jelenségek összekaparása ment, mendegélt valahogy. De a következtetést, voltaképpen a megoldást helyettesítő bölcselkedést a magát megnevezni nem tudó fatalizmus sugallta. Ez viszont a társadalmi tényezők, erők és működések ismeretének hiányától eredt, egyenes ágon. Ne felejtsük, 1956 szeptemberében ! Midőn éppenhogy az induló, duzzadó, forrongó törekvések megértésének, széjjelválasztásának, talán irányításának huszonnegyedik órája következett el. Tanúsíthatom, hogy a lecke iszonyú ára fölösen meghaladta hasznát. Vagyis: én ezt tanúsíthatom. Mert mikor másfél évvel később kézbe vettem nem szégyellni való egyetemi oklevelemet, a képzeletben mellékelt iszákból hiányzott az iránytű és a térkép a Nagyerdőn túl kezdődő valósághoz. Még mindig hiányzott. És az az emlegetett jó minőség nem tartalmazta saját gyümölcsöztetésének, hasznosításának elveit és mértékeit? De igen. Megóvott, azaz megóvta magát az öncélú vagy csupán díszelgő szerepelgetéstől. Igazi rendeltetésének betöltésére azonban nehezen és késlekedve talált és tört ösvényt, ösvényfélét. Mivel nehezen és késlekedve derengett föl bennem, hogy az első cél a közösség, a tömeg, a dolgozó osztályok, a nép, a nemzet, egy szóval: az élő emberek és az emberi életek jó minőségének kibontakozásában és kibontakoztatásában áll. Ennek akár csupán pártolásában, nyílt szívű dicséretében, örömmel való nyugtázásában. Persze ha magasabbra, teljesebbre futja, annál jobb. Itt, így fordulhat hasznosra a jó szellemi minőség. Tehát itt és így fizethető vissza a kölcsön. Ez is, lám, olyan út olyan küszöbe volt, amelybe az iskola építette be a legtöbb követ egykor. Többet is adhatott volna? De vajon meghatározó, megsegítő és megkötő környezete kívánt többet, engedett többet? Végezetül most ezt kell kérdeznem magamtól és másoktól. ÉRMINDTSZENT KALOTASZENTKIRÁLY, (MA ADY NEVÉT VISELI) A „KALOTA PARTJÁN” SZÜLETÉSI HELYE
