Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Székelyhídi Ágoston: Küszöbeim
senkiről, amikor együtt van a régi osztály. Apánk voltál, barátunk, cinkosunk, mentsvárunk, védelmezőnk, néha még bűntársunk is, álkönnyekkel bírtunk rá arra, amit nem akartál megtenni. Most állsz az időben örökre, szorítod Abigél korsóját, és nem hinnéd el nekem, ha valami módon közölhetném veled: most személyesít meg majd téged, (azt a téged, akivé lényedet, világfelfogásodat magamban továbbkomponáltam) Garas Dezső, egy háromrészes filmben. És még egy arc, egy disszonáns élmény Sipos tanárnőről, aki ki nem állhatott és akit ki nem állhattam. Apám gyerekkoromban megtanított latinul, úgy tanultam meg, mint egyéb idegen nyelvet, jobban tudtam, jobban értettem Sipos tanárnőnél a szövegeket, amikor a Nánay tanár úr eltávolítása után átvett bennünket, érettségi előtt. Hátradőltem a padban és rávigyorogtam, éreztettem vele, hogy megint belegabalyodott abba a fránya Tacitusba. Aljas bosszú volt, nemtelen, válasz egy régi jelenetre, még alsós voltam, mikor kitépette és újra íratta velem egy magyar dolgozatomat, mert az Ecce Homoról készítendő leírásban a tisztes bibliai személyiségek helyett leírtam egy, a kép oldalán látható kutyát. Azóta állt köztünk a harc, láthatatlanul és némán, a dolgozataimat se szerette, azt mondta vadul, szertelenül fogalmazok, s én tudtam, hogy nem vagyok rossz fogalmazó, csak másmilyen, mint amihez ő hozzászokott, de az iskola törvényei lehetetlenné tették a védekezést vagy a választ. Ám amikor ott verejtékezett a caputokon latinórán vagy belesült egy komplikáltabb Horatius-ódába, semmi rendtartás nem tiltotta, hogy szeráfi derűvel ne nézzem a kínlódását, és ne érzékeltessem vele, tudom, hogy nem tudja, és azt is, hogy ő is tudja, hogy tudom. Aztán elváltunk, évekig nem láttam, s mint a kő, ütött fejbe saját értetlenségem, mikor egyszer köztünk, osztálytársak között szóbakerült. „Rémisztő alak volt” — közöltem. Mint a tigris, ugrott nekem egyik osztálytársam: „Sipi volt rémisztő alak? Te akkor már Hódmezővásárhelyen tanítottál, mit tudsz te erről. Sipi sorra járta a zsidó tanítványait, mikor kijöttek a törvények, amit a holmijukból meg tudott menteni, magára tekerte, elvitte kofferben, dugott, amit tudott, mentette, amihez csak hozzá tudott férni.” — Csak néztem rá. Gondolataim közt ott állt egy hurkatestű, csúf vénkisasszony, meg a magam kaján fiatal teste, ahogy élvezi a felnőtt kudarcát. Kavargattam a kávét és szégyelltem magam. A Dóczi Intézetet ma úgy hívják: Kossuth és a debreceni egyetem gyakorló gimnáziuma. Jártam már benne nem is egyszer, ott tartom a legsületlenebb, leglámpalázasabb író—olvasó találkozókat. Mikor átlépek a küszöbön, kiszárad a szám. Annyit kaptam különös világában, s Horváth tanár úron kívül nincs már senki, akinek megköszönjem. SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON KÜSZÖBEIM (Nagyvárad fészekmelegére gondolva) Tanulói pályámat nem végigjártam, hanem végigugráltam. Két ország, öt város, három falu tizennégy iskolájában töltöttem a tizenhét évet. Keresztbe-kasba taszítód- ván egyéb tereken is. Csupán az alsó osztályok elvégzéséről hat értesítő könyvecském és bizonyítványom tanúskodott, olyan pecsétek sorával például, mint „állami elemi iskola”, „római katolikus fiú népiskola”, „premontrei kanonokrend gimnáziuma”, „állami magyar gimnázium”, „gimnaziul de Stat... Romania”, „református gimnázium”, „református kollégium általános iskolája”, „állami általános iskola”. Mikor meg- forgattatván így lehorgonyoztam, 1949-et mutatott a naptár. Magyarországon. Változa55
