Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Cs. Varga István: „Amit adtam örökség s nem divat” (Ady csehszlovákiai hatásáról)
A mozgalom radikalizálódott. Legjobbjai Balogh Edgárral az élen a munkásmozgalomhoz csatlakoztak. Az Ady jegyében formálódó mozgalmat, a Sarlót Forbáth Imre „csodálatosan összetákolt gondolatvilágnak” nevezte. Valóban az volt: a fiatalságban erővé váló eszmék visszahatása a léthelyzetre. A VOX HUMANA FORRÁSA: FÁBRY ADY-ÉLMÉNYE Szülőfalujának mánta-német, magyar és szlovák lakói évszázados internacionalista örökséget, vallási, nemzetiségi türelmet mondhatnak magukénak. Őseik, a kardok, tőrök mesterei szívósan őrizték anyanyelvűket és szabadságszeretetüket. Ennek a falunak, Stósznak a szülötte Fábry Zoltán, a szlovákiai magyar irodalom legnagyobbja. Eötvös kollégistaként Babits Ady-előadásait hallgatta. A halottak élént magával vitte a szanatóriumba is, amikor a háborúból súlyos betegen leszerelt. A valóság logikáját figyelve sorsszerűén találkozott a háború vétóját az emberiség hangján megkiáltó Adyval, a később kilombosodó nagy élménnyel. Nemcsak léthelyzetre döbbentő pillanatnyi élménye volt Ady, hanem egész életét, életművét átható, fokozatosan kiteljesedő emberi, eszmei követelmény. Fábry nem úgy döbbent Ady igazára, mint a Dunatájon a törökkel viaskodó Descartes a maga hivatására, vagy Rousseau a Párizs és Vincennes közti úton egy vízió, egy kiváltságos pillanat tisztánlátásával arra, hogy ő filozófusnak született. Fokozatosan jut el legnagyobb példaadójának eszmei, emberi teljességéhez. Trianon napján tiszti uniformisban, a sapkarózsa helyére gyászkokárdát tűzve sétált a stószi utcán, hogy a cseh csendőrök elvigyék, s aztán egy emberséges bíró haza- küldje. Később maga mond ítéletet groteszk, gyermekded demonstrációjáról, összevetve azt Ady hittevésével, aki néma, öngyötrő és mégis méltósággá fegyelmezett fájdalmával halálos betegen „gyűrte, tépte ujjaival betegágya paplanát és motyogta: Erdély fáj nagyon”. Adyt a nacionalizmusba, illúziókba hulló Gogával szemben „ilyen tébolyító helyzetekben is megsegítette a maga letagadhatatlan magyarsága”, és ezt üzenhette Gogának Bukarestbe: „Egy nemzet, aki súlyos, shakespeare-i helyzetben s terhelt teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövő nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem, Domnul Goga, lelkiismeretet nem cserélnék vele.” A „minden magyar bűn és erény jövőeredőjét, a kinyilatkoztatás keserű és mégis örök szépségű igazságát: Ady Endrét” csak szerelmi lírája, szimbolikája után kezdte megismerni. Felismerte az imperialista háború egyik legnagyobb világirodalmi vétóját, az emberség legpotenciálisabb magyar tudatosítóját. Majd túljut azokon az éveken, amikor Adyban kevésnek találta a forradalmiságot, — tőle távolodva az idő és a szemlélet távlatának segítségével — rádöbben hatására, valódi nagyságára: „Ez a találkozás lett életem, szellemfogantatásom, embervoltom döntő alapélménye.” Erkölcsi érvényű mondanivalót, eszméltető, megtartó erőt talált Adyban, aki őt látóvá, hallóvá, a vox humana elkötelezettjévé tette. Nagy moralistaként kapcsolja össze a létkérdéseket az etikával: „Erkölcsileg vállalt kultúra nélkül nincs patriotizmus . . . Adyban a legnemesebb patriotizmus invokálta a legnemesebb internacionalizmust: a szocialista emberséget.” A legszebb igazolást a sárospataki emigránsban, Comeniusban találja, aki a magyar és minden anyanyelv védőügyvédje volt. Fábry örökös küzdelmet folytatott az Adyhoz fűződő viszony, a vállalt örökség definiálásáért. Benne ünnepelte az etikum és etnikum találkozását. A magyarországi progresszió nehéz éveiben József Attilával együtt vállalta, egyetlen teljes magyar 32