Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Beke György: Séta a bölcsőhely körül
SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ADY ENDRE BEKE GYÖRGY SÉTA A BÖLCSŐHELY KÖRÜL Ennél lázasabb készülődésbe az Ides sem kezdhetett hajdanán, ha hírét vette, hogy kedves fia látogatóba érkezik haza. Hosszú csöndet bontottak meg a Szatmárról küldött kőművesek. Ők öten a „kúria” egykori konyhájában eszkábáltak fekvőhelyet maguknak; hetente egyszer mentek el innen, a családot látni. Vakolnak, tataroznak, újraépítik a lugast a kőasztal fölé, alapzatot állítanak a leendő szobornak. Tavaly nyáron már dolgozgattak itt, most gyorsan be akarják fejezni az átalakításokat. Győri Ferenc, Tarka Sándor, Zahari József, Miklós József és Domokor Péter addig nem is kapnak más feladatot munkahelyüktől, a szatmári lakásgazdálkodási vállalattól, amíg itt nem végeztek mindennel. — Régi alakját kapja-e vissza minden a telken? — Csak a két ház — mutat szét a tágas udvaron Tarka Sándor, mintha saját portáján kalauzolná a vendéget Egri községben. Megritkultak a fák, s ettől még nagyobbnak tűnik a háromhektáros telek. Amott északi irányban a gazdasági épületek állhatták, a nagy szín, amit alföldiesen pajtának neveztek, és dohányt is szárítottak benne. Hol járhattak be a fogatok az udvarra? Merre csapták ki a teheneket, ha legelőre indult a falu gulyája? Fű vert fel mindent, sűrű fű takarja a lábak, a kocsikerekek nyomát, a hajdani gazdaéletet. Milyen különös ebbe az üres telekbe beleképzelni azt a „hétköznapi, praktikus embert”, aki hajnalonta mindig ugyanabban az időben dörgött a két öreg béresre, átérezni minden szándékát, kínlódását, küszködését, amellyel mégis ötször kevesebbet tudott kierőszakolni a földjeiből, mint a maga korának bajor parasztjai. Költő-fia látta a bajor paraszt „ötvenszer hitványabb humuszú birtokát” Prien mellett, egy-két órányira Münchentől, és szívéből megsajnálta Érmellékén élő édesapját. A partiumi bocskoros kisnemes, nagy- álmú úri-paraszt sorsát szánta meg; ők ketten, apa és fia egyébként soha nem voltak különösebben meleg viszonyban egymással. Endre az anyja szívét örökölte, Lajos öccse az apja nevelése volt. Ez is milyen különös most; egyazon udvar foglalatába beleképzelni az oly sokfelé szétszakadt és később még jobban szétszaggatott család tagjait, egy asztal mellé ültetni őket! Éppen négy évtizede, 1937 óta, hogy a ház asszonya is örökre kitette lábát a „kúria” kapuján, miután halálra készülve mindenről pontosan hagyakozott, úgy beleroskadt itt minden az időbe, mint Ady Lőrinc tésúr sírja a közeli temetőbe. Az Ady-sírokat, „az Ady-magvak hideg ágyát” Lőrinc tésúr maga jelölte ki, még a tizes évek elején. „Négyen leszünk csak, (Kik idehullunk örököltén” — jósolta akkor Endre fia. De egyedül Lőrincet borítja Ér-melléki föld, amelyért és amellyel egész életében viaskodott, azzal az éltető gondolattal, hogy a családjáért teszi. A csupasz telken csak az emlékeket nem temetheti be az alföldi futóvihar, a por és a sár, nem áshatja el semmi. Szemközt áll egymással a két ház, a telek két szélén: az öreg, zsupfedeles — ha nem is eredeti tetőzetével — és „a mi kis kúriánk”, ahogyan Ady Endre nevezte; ő még fákkal és virágokkal körülövezetten látta, és a délnek néző szobát választotta ki benne magának, amelynek egyik ablakából a református templomra, másikból az öreg te3
