Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 9. szám - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (5. rész: Deres, robot, úriszék)
KOSA LÁSZLÓ NÉPÜNK TÖRTÉNELMI EMLÉKEZETE 5. DERES, ROBOT, ÚRISZÉK Az ország életében nyugodalmas időszak következett a majdnem kétszáz évig tartó zűrzavaros állapotok után. 1848-ig uralkodott a viszonylagos csönd. Nem múlt el teljesen csatazaj nélkül, nem volt gondtalan időszak, de Magyarország népe összeszedte erejét és gyarapodni kezdett mind számban, mind pedig gazdaságában. A feudalizmus utolsó másfélszáz esztendejének sok-sok emléke él a magyar nép történelmi emlékezetében. Noha ebben az időszakban gyökereznek, mégis némelyik mozzanat messze századokbavezet vissza, híven tükrözi a magyarországi jobbágyvilág korábbi állapotát is. A két alapvető társadalmi osztály közötti különbségek különösen élénken kifejeződnek szólásainkban és közmondásainkban. Igaz, ezek nagyobb része ma már elavulóban van, vagy átalakult. Például a ma is használatos „nem jó nagy úrral egy tálból cseresznyét enni” valaha így folytatódott: „mert a magvával kiveri az ember szemét” vagy: „Mert meglő”,„mert utóbb a magjával dobál”,sőt: „mert húsát lenyeli, a magot szemed közé köpi”. Hasonlóan közvetlenül fogalmaznak a következő szólások: „az úr a pokolban is úr”, „az urak vesznek össze, s a jobbágyok haját tépik”, „úrnak, bolondnak mindent szabad”. Egykor törvények tiltották bizonyos ruhadaraboknak, például csizmának vagy cifra szűrnek a jobbágyi viseletét. Külső jelei voltak a társadalmi hovatartozásnak. Emlékük így él: „hosszú, mint az úri szoknya”, vagy „nem aba a nadrágja”, azaz nem olcsó aba- posztóból szabták. A megkülönböztetésnek vannak semleges, sőt éppen elismerő vonásai is: „frissen jár, mint az úr”, „ígérni uraság, megadni emberség”. Az ilyenek azonban ritkák. Mint ahogy a paraszttal kapcsolatos szólások is elsősorban az urak oldaláról megnyilvánuló lenézést és gyűlöletet őrzik leginkább: „akkor higgy a parasztnak, ha szőrt látsz a fogán”, „huncut a paraszt, mihelyt egy araszt”, „sülve jó a paraszt, akkor is a fene egye meg”. A parasztok önmagukról alkotott véleményével ilyen formában nem találkozunk. Valószínű, hogy az alávetett jobbágyi állapot védelmezése helyett a közmondások közt igen nagy számú gazdag—szegény párhuzam, vagy a „közmondásos” szegény emberről szólok pótolják ezeket: „több szegényt látni jót, mint gazdagot”, „szegény ember marhája hizlalja a gazdagot”, „szegény fog madarat, de a gazdag eszi meg.” Az egyik találóbb, mint a másik. Általában sajnáltató beállításúak. Némelyik tréfás, de akad köztük szomorú is: „ritka, mint a szegény ember búzája”, „aszegény embernek a szerencséje is szegény”, „a szegény embert még az ág is húzza”, „a szegény a pokolban is szegény”, „ha a szegény ember csirkét eszik, vagy a csirke vagy a szegény ember beteg”, „szegény ember vízzel főz” stb. A sor hosszan folytatható. A szegény ember, a jobbágy panaszait legkerekebben egy régi panaszdal foglalja ösz- sze. Erdélyi János népköltési gyűjteményében (1846) látott először napvilágot, de valószínű, hogy sokkal korábbi eredetű: Nincs boldogtalanabb a parasztembernél, Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél. Soha nyugta nincsen. Éjjel-nappal készen A talpán kell állni. 93
