Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 9. szám - Csató Károly: Kirostált kavics (szociográfikus kísérlet, II. rész)

minációs eljárás eredménye ellenére is, a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett sikkasztásokért jogerősen elítélték.

Vagy beszéljek Banos Károlynéról?

Őt a párttagság bejelentései alapján mentették fel tisztségéből, mert erre alkalmatlan volt. Társadalmi megbízatását nem a vállalat érdekében használta föl, hanem klikk-szervezéssel, intrikálással, de saját maga intrikálásával is igyekezett a vállalati légkört elmérgesíteni. Vajon, ezektől az emberektől várhatnám, hogy jót mondjanak rólam? Vagy jót mondjanak mindazokról, akik a visszaéléseiket leleplezték? Érthető, hogy ezektől nem várhatok mást, csak rosszat. Nem érdekel, hogy mit mondanak, hisz erkölcsi alapjuk nincs arra, hogy bárkiről Is rosszat mondjanak. A legfelsőbb szervek is elmarasztalták őket ilyen vonatkozásban. Ezektől nem várhatom, hogy jót mondjanak rólam.

Fekecsrő! arra illetékesek úgy nyilatkoztak, hogy becsületes munkáskáderként kezdte el az életét, hasznos tagja volt a társadalomnak, de ha munkába menet az útjába eső kocsmákat — korábban is, és amikor a vállalat igazgatója lett akkor is — nem látogatta volna, illetékes vélemények szerint is, ha nem itta volna el az eszét, továbbra is hasznos tagja lett volna a társadalomnak .. . Jogosnak tartom-e azt, hogy főkönyvelői funkciómból leváltottak?

Egyértelműen elmondhatom, hogy nem! Itt nem másról, mint visszaütésrő! van szó. Ebbe nem nyugodhatok bele. Érthető, hogy igazamat tovább fogom keresni. Bízom, hogy mindazokat sikerül illetékesek előtt bizonyítanom . . .”

SUMMA, SUMMÁRUM

A szólássá társadalmiasult bibliai ítélet, hogy „megmérettek és könnyűnek találtattak” summaként csak úgy igaz, ha elfogadja az olvasó, hogy ami a szereplőkkel történt, nem személyes ügyük: a vállalat egy egész része, s az ottani és az akkori viszonyok is azok. Csetepatéik, harcaik, látványos kudarcaik, meg sikereik abban is összetartozók, hogy ki-ki sajnálkozhat vesztükön, meg örülhet kétes győzelmeiknek, vagy fordítva; de igazán örülni, vagy sajnálkozni mégsem lehet. Anakronisztikus jelenségek ők, kívánatos és érvényes társadalmi normáktól is idegenek. Elsősorban maguk bizonyították be magukról, hogy könnyűek, kártékonyak, sa jó származási és politikai indíttatásuk, meg emberi-közéleti indulásuk ellenére váltak azzá. Célnak hitték ami eszköz csupán, eszköztípusú emberekké váltak, s a szocialista társadalmi fejlődés magasabb minőségi szintjein törvényszerű, hogy tűrhetetlenek.

E történet mégsem bizonyíthatja, hogy minden alkalmatlan ember, mindig, időben megméretik, s ha kevés, könnyű, kártékony stb. a megérdemelt helyre és viszonyok közé kerül, s mint a népmesékben: az igazság mindig a legjobbkor győz. Valószínű: az olvasó sem kevés olyan embert ismer, akit a társadalom ballasztként cipel különböző funkciókban, mégpedig máról holnapra egykönnyen le nem küzdhető személyi összefonódásoktól, indokolatlan és hamis humanizmusra hivatkozástól és elégtelenül fun- gáló intézményektől védetten.

A vállalatnál történtek minden bizonnyal egyedi esetek, de azok már nem annyira, hogy a fölsőbb irányítás intézményei és szervezeteinek valamiféle ügymenetei szerint — általában — könnyűnek találtatni nem egyszerű, sőt nehéz: e folyamatok indokolatlanul és egészségtelenül hosszúra nyúlnak még ilyen esetekben is, amikor már teljes elfajulásról, vagy éppen depravációról beszélhetünk.

Két esztendeig vizsgálván az események, történetek, nyilatkozatok, dokumentumok föltámasztotta-alkotta személyiségeket, egyre csak azt éreztem, mintha boncolnék: az érvénytelenségük csapott meg sokszor mint valamiféle proszektúrái éterszag. Személyes találkozásaink alkalmával Fekecs Péterhez tudtam csak valamiféle emberközelségbe kerülni. Ő már nem fenyegetett senkit és semmit, s őszinte is csak azért volt, mint mondotta: „ha megírja az elvtárs, legalább másoknak tanulság lesz”, és rezignál- tan hozzátette még a kiegészítő szavakat, „talán, szeretném.” Én magam meg e kísérlethez Bálint Györgytől tanultam vállalni valami fontosat: „E munkának pedig egy alap- feltétele van: a valóság szeretete. Nem szabad mást kívánnunk, mint a valóságot, nem szabad másban hinnünk.”

92