Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 9. szám - Czine Mihály: Sinka válogatott verseiről
CZINE MIHÁLY SINKA VÁLOGATOTT VERSEIRŐL Sinka István költészete körül máig ütköznek a vélemények. Vallják egyedülvalóan eredetinek és irodalmi érdekességnek, sőt a magyar irodalom vadhajtásának is. Vannak, akik emelkedettebb hangulatokban dalként mondják egymásután a verseit, s olyanok is, akik a nevét se nagyon tudják. Az írók közül, többek között Veres Péter és Asztalos István szerette nagyon, az élő fiatalok közül többen is a legnagyobbak kö- zötttisztelik, de van még múltunknak is neves tudósa, aki Sinka Istvánt a szépség és a humánum íróinak névsorában nem tudja elképzelni. Az ellentétes vélemények nem teljesen alaptalanok: lazább, önismétlő írásai is vannak Sinka Istvánnak, és szemléletében is tévedt olykor bizonytalan, sőt jobboldali veszedelmeket is rejtő irányba. Olyan versei is voltak, amelyeket az egykori „irodalmi élet” sugallatai alatt írt, amelyekbe „köl- tőies” szólamok is kerültek. Költészetének, életútjának eme problémáira Veres Péter is utalt annak idején, a sorstárs és írótárs jogán, s ezekről bizonyára lesz még szava a jövendő irodalomtörténetének is. Az azonban már régen vitathatatlan, hogy Sinka István költőként egy világot fedezett fel, amelyről addig az irodalom nem beszélt, olyan eredeti, minden mástól különböző hangon, amely a legnagyobb irodalmakban is ritkaság. Válogatott verseinek megjelentetett kötete — Kormos István válogatásában és szerkesztésében — tisztán mutatja költészetének nagy értékeit; kiszűrve belőle az esetleges ismétléseket és bizonytalanságokat. Értő ember abban nem kételkedhet, hogy a kötet verseit szerző költőnek csakugyan vihar fújta meg a száját, Sinka Istvánnak csakugyan nagyanyái és szépanyái lelke dalolt a pusztán, hogy keljen fel a virágok közül, és induljon el a dalok jussán . . . Verseiben ugyanúgy a szegénység életjogát és felszabadulását fogalmazta, mint a rokon tájakról induló Veres Péter és Szabó Pál, vagy a magyarózdi Horváth István. Juhász, mások juhásza volt az apja, nagyapja, még a dédapja is, mezőket járó, nyugtalan pásztorok; annak indult Sinka István is. Épp csak született, s pár évet gyermekeske- dett Nagyszalontán, Arany János városában, s máris a bihari és békési pusztákra vetette a sors; kegyetlen napokba, fekete éjszakákba; fekete bojtárnak. Irodalmi iskolája nem nagyon lehetett — a szalontai gimnázium építéséhez csak a téglát hordhatta napszámos gyerekként — a szűre ujjábán csak a Bibliát, meg az első bárányáért cserélt Petőfi- kötetet hordozta, ugyancsak bibliaként — de a sorsa művészi kimondásának a lehetőségére az istenadta tehetségek ösztönével és készségével szinte azonnal rátalált: Oh, szállj pipám árva füstje, dohányom bomló ezüstje s ringasd rövid ifjúságom, ami itt a kerek érben, kilenc varjú szemeláttán úgy foszlik szét, mint az álom. Ezt a versét még — papír híján — a csizmaszárra írta. Kint a szélben, a vad gyepen. Oly könnyen, mintha csak dúdolt volna. „Nem kellett kínlódni a verssel — emlékezett vissza erre az időre önéletrajzában, a Fekete bojtár vallomásában. — Jött egyszerűen. Ott voltak a szilfák, szállt a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt a szűrömön, s forró kis puha talpa volt, előttem pedig a Kerek-ér húzódott...” Könnyen, kedvvel írta, valóságos élményeit telítette szellemmel, lélekkel. 26
