Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 9. szám - Sinka elfelejtett írásai a Szabad Szóban és a Szabad Földben - Sinka István: Daloló éhség (novella)

SINKA ELFELEJTETT ÍRÁSAI A SZABAD SZÓBAN ÉS A SZABAD FÖLDBEN

A felszabadulást követő években Sinka István írásainak e két lap hangsúlyosan adott helyet. A Szabad Szó, melynek főszerkesztője Darvas József volt, a szerkesztő bizottság tagja pedig többek között Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Veres Péter, Kovács Imre, az 1945 és 1948 közötti időszakban közölte többször. A Szabad Föld 1958 és 1965 között jelentette meg számaiban Sinka több írását; s Illyés Gyuláét, Erdélyi Józsefét, Sarkadi Imréét, Váci Mihályét, Sánta Ferencét, Simon Istvánét, Takács Imréét, s a többiekét — mindenkor rangos írókat pártfogolva így. A csak folyóiratokban, újságokban közölt írások egy része megjelent a Végy karodra, idő; a Kadocsa, merre vagy?, a Mesterek utcája, a Sinka István válogatott versei kötetben, de többségük — vers, novella, emlékezés — újrafelfedezésre vár. Ebből a nagyobb anyagból közöljük, a Szabad Föld 1959. augusztus 20-i száma alapján, a Daloló éhség című novellát.

SINKA ISTVÁN

DALOLÓ ÉHSÉG

Egy teremtett lélek se élt Szalontán, aki úgy tudott volna kacagni, mint az én kis néném. Az egyik szomszédunk, egy nagy, hallgatag tímár mondta is sokszor anyánknak:

— Na, ez a gyerek tisztára áldás.

Samu bácsi, a kis ócskás zsidó, aki sokat jajongott és szívet tépő imákkal perelt az ő Jehovájával a szegénység miatt, erősítgette a tímár szavait.

— Az... De milyen áldás!

Aztán Kósáné, Szekeresné, a két kenyérsütögető asszony! Ezek azt mondták, hogy több annál is . . . több az áldásnál. Bodó, a szívbeteg vén kolompir-csősz valahányszor csak találkozott a kis nénémmel, mindig megáldotta. Ha dagadt lábán tapogatva jött estendén haza, benyitott hozzánk és így szólt:

— Te jó kislány vagy! Álgyon meg a jó Isten érte.

Hát igen, híre volt az én kis nénémnek. Közelebbi és távolabbi szomszédaink valamennyien tudták, hogy amíg anyánk kemény munkában fárad és nap nap után egyedül haj*y minket, ő gondoskodik rólunk: rólam, az öcsémről meg a bátyámról.

Én nyolc éves voltam akkor, az öcsém hat, a bátyám tíz, s ő, a kis néném, tizenhárom.

Abban az időben sokszor előfordult az, hogy nem volt nekünk mit ennünk. A kis néném ilyenkor odavezetett bennünket a létrához, s a létrafokán sorba ültetett minket és azt mondta:

— Na, gyerekek, most kacagjunk!

Ő kezdte mindig. Először lágyan és puhán, aztán mindig csengőbben. Mi elébb csak kuncogtunk, de kis néném addig újrázott, míg a végén mindnyájan kacagtunk. Kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult bele.

Ilyenkor átnézett a kerítésen a szomorú tímár, másik felől a két sütögető asszony; az utcán a nénikék megálltak, csóválták a fejüket és kacagtak ők is.

— Nahát, csuda ez a kislány — mondták — és megtelt a környék kacagással ... Ha Samu bácsi arra járt a kordéval, olyankor megállította a vedlett szamarát az utcán és gyorsan az ajtónkig jött, hogy ő is kacaghasson. S amikor így, együtt jól kikacagták magukat, boldogan néztek egymásra, s úgy széledték szét. Mindannyian ismertek minket, mindannyiuknak nagy gond volt a kenyér és mindannyian tudták, hogy mi éhesek vagyunk.

8