Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Gyesen
rakhattam a járókába. De most már kimászik. Hát viszem magammal. Ölbe kapom, hamar odaérünk, de vissza csak totyog mellettem, elfárad, szeretné, ha felvenném, nem érti, hogy a szatyroktól nem bírom. — Messze van a bolt? — Ha egymagám mehetnék, megjárnám fél óra alatt. De így egy, másfél órába is beletelik. Aztán, tudja hogy van ez falun: a kenyeret még nem hozták, a tej már elfogyott, egy óra múlva jön újból a tejeskocsi. Van olyan nap, hogy háromszor is el kell mennem. És ha odavagyok, a dolog ugyan el nem végződik magától ... — Tehát két gyereket gondoz, bevásárol és főz. Gondolom, takarít is, meg, amint látom, mos. Tekintve, hogy ilyen nagy családot lát el, megértem, hogy panaszkodik. — Nem panaszkodok én! Csak azt mondtam, hogy megállásom sincs egész nap. De a gyerekek és a háztartás nem volna sok, mindig is gyors voltam, azt mondták rám: ég a kezem alatt a munka. Nem az a sok, amit elsoroltam, hanem ami még hozzájön. — Mi jöhet ehhez? — kérdezem. — Csak nem vállalt mégis valami bedolgozást? — Azt nem, mert akkor megvonnák a segélyt. De ez is hoz pénzt. Már úgy hoz, hogy nem engedi, hogy elmenjen az, ami van. — Éspedig? — Ezt inkább nézze meg! Jöjjön. Legalább megnézem Miskát is, mit csinál. Mert soha rendes dolgot ez nem tud. Tegnap is a harmadik szomszédból, Szabóéktói kellett elhoznom a nagylétrát. Felmászott az öreg körtefára, egész fel, a tetejibe, aztán nem tudott lejönni. Csak bömbölt. Engem a nyavalya majd kitört, mikor megláttam. Olyat is csinált már, hogy felszökött a padlásra, ledőlt a szénára és a nagy melegtől elaludt. Én meg a fél falut beszaladtam érte. Miska most épp nem csinál semmi rosszat. A körtefa alatt ül a földön, ölében a kis fekete macska, azt simogatja, beszél hozzá. Az orra változatlanul folyik. Amikor mellé érünk, felugrik, leteszi a kismacskát és jön velünk. A kerítésnél rászól az anyja: — Eridj innét, kisfiam ! Miska válaszul átkarolja az anyja combját. Az asszony lefejti magáról a gyermek-karokat, és most már erélyesebb. — Nem hallod, mit mondtam? Eridj innét! Akarsz egy pofont?—Miska eloldalog, az asszony azt mondja nekem: — Nem lehet beengedni közéjük. Hajkurássza őket, nyitva hagyja a kaput, a múltkor is kiszabadultak és lezabálták a salátámat. Azt hittem, a guta megüt, amikor megláttam: a fél utca ide járt salátáért, abból pénzeltem. Feldú'ti az itatójukat, vagy elcsúszik a tyúkszaron. Csak rosszat tud csinálni, ilyen a természete. Alighogy betesszük magunk mögött a drótkaput, anyányi csirkék, s már megtépett kacsák fognak bennünket körül. A csirkék, tyúkok félre fordított fejjel figyelik gazd- asszonyuk mozdulatát, egy fekete szárnyú kacsa a szegedi papucs bojtját piszkálja a csőrével. A galambdúcból strasszerek bújnak elő, köröznek a fejünk fölött. Az asz- szony leguggol, simogatja, becézi a szárnyasait. Keze kinyúl egy fehér növendékkakasért. A kakas taraja csupa vér. Az asszony arcához szorítja az állat fejét, megcsókolja véres taréját.,,Már megint bántottak ezek a gonoszok!” — gügyögi a kakasnak. „Kicsi csillagom, nagyon fáj?” — újabb csók a taréjra. Aztán nekem magyarázza: — Pici kora óta olyan szerencsétlen. A sok kendermagos meg vörös között ő az egyetlen fehér. Ezért bántják. Ő meg a kacsák közé bújik, azok nem bántják, biztos azt hiszik, a testvérkéjük, merthogy olyan fehér ő is ... A sertésólak kifutóiban hat süldő fordítja felénk pofáját. Az asszony valamennyinek megvakarja a hátát, s füvet dob eléjük. Rekeszek egymás mellett és fölött. A rekeszek drótajtajához érzékeny-remegő orrukat dugják a fehér, szürke, belga-óriás, fekete és foltos nyulak. Van vagy ötven 58
