Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi
Kár azért a sok drága anyagért, ami itt pocsékba megy. Itt csak az járhat jól, aki ko- lompolás után egy-egy fuvarral beáll a saját udvarába. . .” A múzeumban őriznek egy becses képet. Kajlakalapos, parasztemberek szalonnát sütnek egy deszkavégekből rakott tűz fölött. Csak úgy csizmásán, kucsmásan, fél-posztó- kabátosan álldogálnak, mint a malomudvaron. Ők voltak többségben. A földönfutók, a kis kenyérért elvándorlók. Nyáron az aratás, ősszel a szüret miatt rendre itt hagyták a munkát. S ha otthon már nem volt mit csinálni, hát visszajöttek. Összesen ötezren dolgoztak Dunapentelén 1950 őszén. A MÉMOSZ-nak, az építőmunkások szakszervezetének 128 tagja volt. A DÉFOSZ, a Dolgozó Parasztok- és Földmunkások Országos Szövetsége 350 tagot számlált az építők között. Csak utánuk jöttek a híresek, akiket nagy hirtelen — ha akarták, ha nem — hőssé preparáltak. Matoláék, L. Szász Tóniék, Horváth Laciék, Olajosék. Valahányan fiatal parasztlegények. Aztán tavasszal a kétszázak. Az MDP Központi Vezetőségének határozata alapján. A kopott kis könyvecskét a városi pártbizottság pincéjéből tulajdonítottam el. A határozat, amiből néhány sort ideidézek, valamikor tananyag, lecke lehetett, mert a lap alján egy hajdani szeminárium-hallgató kezeírása látszik. Grafit ceruzával véste fel az árulkodó szót: eddig. Az idevágó passzus pedig a következő: „Biztosítani kell, hogy a helyi pártszervezet megerősítésére 200 nagyüzemi kommunistát, aktív párttagot vigyünk az építkezésre, akik példamutató módon vesznek részt az építőmunkában és egyben a pártszervezet legjobb aktivistái is lesznek”. Közülük Vakula Karcsi bácsit, Hiller Pistát, Lőwei Józsefet, Gertner Sanyi bácsit, Ketterer Gyuri bácsit, Szabó Miskát, Bus Gyulát, Fábián Győzőt, Varga Zoltánt ismerem. Ismertem. Sokan nem élnek már közülök. Lapozgatom a „Dunai Vasművel kapcsolatos feladatokról” szóló határozatot. 1950 november. „Párt- és tömegszervezeteinknek, a sajtónak és a rádiónak be kell vinniök munkásosztályunk, népünk s nem utolsósorban dolgozó ifjúságunk tudatába a mű óriási jelentőségét szocialista építésünkben, országunk fejlődésében. A dolgozók s mindenek előtt az ifjúság tízezreit kell szervezett formában az építkezésen való közvetlen részvételre mozgósítani. El kell érni, hogy minden dolgozó megtisztelő kitüntetésnek, becsület és dicsőség dolgának tekintse a Dunai Vasmű építkezésén való közvetlen részvételt s a vasmű számára szükséges anyagok, gépek, felszerelések előállításában való közreműködést. Széles körű politikai munkával biztosítani kell, hogy a Dunai Vasmű építőit népünk szeretete, gondoskodása és tisztelete övezze.” Sokért nem adnám, ha megkérdezhetném apámat, vajon igényt tartott-e erre a tiszteletre, szeretetre, gondoskodásra. Vajon melyik ígéret jutott el hozzá, és az többet jelentett-e számára, mint a szomszédfiú biztatása: csak jöjjön fater, majd keresünk ott magának is valami könnyű munkát és lakás is lesz, meg a gyerekeknek is biztos megélhetés. Lakás. Bűvös szó. íme egy alapító visszaemlékezése: „— Nézd, engem egészen prózai okok hoztak ide. Két gyerekkel albérletben lakni elég kellemetlen, még akkor is, ha ez az albérlet Pesten van. Mielőtt családostul lejöttem volna, felderítő körútra indultam. Penteléről mindössze annyit tudtam, hogy a Duna mellett fekszik és mert valaki azt mondta, hogy vasútállomása nincs, hajóra ültünk. Szép májusi nap volt, 1951-et írtunk. Húszadikán már újra és véglegesen itt voltunk, a gyerekeket nagyanyai felügyeletre hagyva. A férfi és a női szálláson, külön töltött két éjszaka után, rövid időre Perkátán szállásoltak el bennünket. Úgynevezett 54
