Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - Buda Ferenc: Messzi út tanulságokkal (Kirgiziai útijegyzetek)
hogy ekkora kontinens fölött repülhet az ember. Minduntalan lesek kifelé a kerek ablakon, de látnivaló nemigen akad, csak a gyéren pislákoló csillagok az égen s odalent olykor egy-egy távoli település fölsejlő fényei. A térkép — hiába reméltem, hogy kitárul majd a tájban — legföljebb lelki szemeim előtt jelenik meg, homályosan, alig kivehetően. Ám sebaj, az a fő, hogy sikerült ezt is megérnem, három év készülődés, félév otthoni s nyolc nap moszkvai várakozás után. Utazom Közép-Ázsiába. Magam előtt is hihetetlen — nem az utazás — az, hogy nincs benne semmi valószínűtlen, a lehető legtermészetesebb dolog: itt repülök valahol Európa vagy Ázsia fölött tíz kilométer magasan egy idegen emberekkel teli — s tegyük hozzá: meglehetősen rázkódó — szerkezetben, egyedül, tolmács és kísérő nélkül, szegényes útipoggyászomon kívül összes felszerelésem a jószándék és a hézagos nyelvismeret, ám tudom, hogy néhány óra múlva leszállók egy általam sohasem látott földön, egy kicsiny és távoli, de valamiképp mégis csak rokon nép fővárosában, ahol Szüjünbaj Eraliev költő személyében már egy jóbarátom is akad —talán épp ő fog várni a repülőtéren — s ahol úgy kell beosztanom a szűkösen kimért tizenegy napot, hogy ne menjen veszendőbe egy percem se. Örömmel fedezem föl közben két honfitársamat. Vegyészmérnökök, üzemlátogatásra ugranak át Moszkvából Frunzéba. Ők sem tudnak aludni. Átülök hozzájuk, legalább a beszélgetés némiképp meggyorsítja a vánszorgó időt. Hosszan, nagyon hosszan repülünk valami nagy fekete térség fölött, találgatjuk, mi lehet az: talán a Kaszpi-tenger, vagy már a Kara Kum? Végre — úgy tűnik: időtlen idők után — sűrűbb fények tüne- deznek elő, fülünk kellemetlen pattogása is jelzi: ereszkedünk. Az utastér elején kigyullad a felirat, a légikisasszony szokásos figyelmeztetése is elhangzik, kiosztják a cukorkát, majd egy nagy kört leírva a város fölött, leszállunk Kirgizia fővárosa, Frunze repülőterére. Még sötét hajnal van, alig szürkül. A moszkvai zimankó után kellemes meglepetés az enyhe idő: délen vagyunk, itt még tart a vénasszonyok nyara. Kissé körülményes eljutni a géptől a kijáratig: a repülőtéri buszba — lévén a repülő nagyobb madár, mint szárazföldi szárnyatlan kisöccse — kétszerannyi embernek kell elhelyezkednie, mint ahány belefér. Lehetetlent itt ez esetben nem ismernek, minden utasnak be kell nyomakodnia. A hadművelet csak hallatlan nehézségek árán sikerül, de a busz nem moccan előre: nyitott ajtóval a vezető nem hajlandó indítani. Egy moszkvai illetőségű polgártárs kifakadva, valódi „pesti” fölénnyel s temperamentummal szidja a kirgiziai viszonyokat. Egy másik, de frunzei orosz haragosan rendreutasítja. íme, a főváros-vidék, sőt: jelen példa szerint a főváros-főváros közötti ellentét — gondolom magamban rezignáltan. A kirgizek kifürkészhetetlen arcán derűs, bölcs mosoly virágzik: hazaérkeztünk. Végre az ajtó becsukódik, a jármű fájdalmasan nyöszörögve előre lendül, gurul vagy harminc métert, megáll. Nesze neked — nyugszom bele sebtiben eltanult ázsiai fatalizmussal a váratlan helyzetbe —, most meg defektet kapott. De nem: nyitják az ajtót, az iménti nyomakodás fordítottja is megtörténik — hogy fértünk el ebben ennyien? —, a tömeggel együtt elindulok a kijárat felé. Figyelmesen vizsgálódom a várakozók sorfala iránt: vajon ki az, aki engem vár? Szüjünbajt nem látom sehol. Végül kiszemelek magamnak egy szemüveges kirgiz fiatalembert. Ő is rámnéz. Odalépünk egymáshoz. — Ön Buda Ferenc költő Magyarországról? — Hát te engem vársz, barátom? — Igen, már két óra óta. — Most hány óra van? — Háromnegyed öt múlott. 4
