Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (3. rész: Török iga alatt)
be vásárolt nála. Hiába kereste aztán az ostoba pogány, csalafinta módon lediktált neve után sem találhatta meg. A gyulai törökök és a sarkadi hajdúk is sokat bosszantották egymást, nemkülönben a szalontaiak. A szalontai hajdú vitézek közt Istyibundi Varga Miska volt a legmerészebb. Furfanggal ellopta a gyulai basa drága lovát. Bakó János, a másik félelmet nem ismerő hajdúkatona megirigyelte a hírét, és fogadásból lelopta az aranysarkantyút a Körösben halászó török lábáról. Érdekessége ezeknek a történeteknek, hogy a török—arab—perzsa mesevilág szegényember hőséről, Nasz- reddin hodzsáról is mondogatnak efféléket. Van-e valami közvetlen közük a magyar- országi és a törökországi változatoknak, egyelőre nem tudjuk. A törökök végtére eltakarodtak hazánkból, de hová lett az a mérhetetlen kincs és és gazdagság, amit összeharácsoltak? A néphagyomány egészen más választ ad erre a kérdésre, mint a történetírás. Ahol csak híre van még a törököknek, megvannak az emberek győződve, hogy nem vihették magukkal mind a kincseket, hanem elrejtették. Gyakori történet szerint üreges kőállatba falazták be, de mire a magyarok rájöttek erre a cselre, már a titokban visszalopódzott oszmánok magukkal vitték. Azért sokan még a legutóbbi időkben sem szűntek meg török kincset keresni, vagy legalábbis mesélnek róla. Szinte nincs olyan vár Magyarországon, amelynek környékén ne maradt volna fenn az elásott kincs mondája. Legtöbben alagutakban vélnék meglelni, mert alagútja a történelmi emlékezet szerint minden várnak volt. Nem számít, hogy az erőd esetleg éppen mocsárbeli szárazulaton állt, ahová jóval fejlettebb technikával sem lehetett volna üreges folyosót vájni. Például Gyulán vagy Szigetváron a mai napig, ha építkezés közben régi pince, gabonásverem teteje szakad be, török kori alagutat sejt a lakosság. Szigetvár gazdag hagyományai szinte egyedül képeznek kivételt a török mondákra jellemzőnek mondott személytelenségben. Zrínyi és Szolimán párharcát, akár a „Szigeti veszedelem”-ben, itt is őrzi a helybeli szóhagyomány. Számon tartják, hol állt a szultán sátra, hol temették el, hol ölte meg a szigeti hős és hol temették el őt magát. Az már természetes, hogy Szigetváron bármilyen emlék kerül elő a földből, az mind az ostrommal és törökökkel kapcsolatos. Legalább is a helybeliek mondaalkotó képzelete így tudja. A török hódoltságnak nemcsak a kezdetét jelölte egy nagy csata, hanem a végét is. Zentán vívták a magyar és német hadak Savoyai Jenő vezetésével 1697. szeptember 11-én. (Ezután már csak a Bánság maradt török kézen.) Sok részletből összetevődő színes mondahagyománya él ma is ennek a számunkra szerencsés kimenetelű ütközetnek. A mese és a valóság szorosan megfelelnek egymásnak. A folklór őrzi a csata minden jelentős mozzanatát, csak éppen kiszínezi a maga sajátos eszközeivel. A vezénylő herceg félszemű, fél lábú „pattantyús”, aki ügyes lövéssel elszakítja az átkelő törökök híd- ját. A magyarok itt is élnek csellel, fordítva fölvert patkókkal és levágott lombokkal, ami a mozgó erdő képzetét kelti az ellenfélben. Végül a Tiszában olyan halom keletkezik a török hullákból, hogy az máig meglevő szigetet alkot. (folytatjuk) Ára: 6, — Ft
