Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - SZEMLE - Kőbányai János: Pölöskei Ferenc - Takács Ferenc: Dunántúli történetek
teni, hogy ki a valóban „érdekes” ember. Ha túlságosan színes és kacskaringós az élete, akkor mit, mennyit lehet abból általánosítani? Ha vi- zsont egyszerű, szürke, „tizenkettő-egy tucat” ember, akkor mennyire igaz rá mégis, hogy „minden ember élete kész regény”? Akkor nem válik-e az önvallomása érdektelenné, olyanná, amely csak statisztikai tömegben figyelemre méltó, a maga egyediségében már nem? Csalog Zsolt e kötetének-amelyet ifjúsági kiadónk az egyetlen színvonalú, de rendkívül hasznos Kozmosz-sorozatban jelentetett meg, olcsó zsebkönyv-forrpában — fő érdeme, hogy a mostanában témául gyakran választott cigányság köréből nagyon jól válogatta ki kilenc magnetofon-partnerét. Kerülte az itt különösen kísértő, túlságosan rikító színeket, s nem kereste a föltétien legjellemzőbb, ám szürkésebb átlagot sem. Kilenc embert igyekezett megszólaltatni, akik többé- kevésbé belülről vallhatnak a magyarországi cigányság tegnapi-mai állapotáról: akik tehát nem tekinthetőek a véletlenszerű kiválasztás statisztikai törvényszerűségei szerint „átlagnak”, mégis túlnyomóan tipikus életutak és momentumok hordozói, tanúsítói. Néhol igen jól érezni, hogy a megszólaltatot- tak egyike-másika hol szépíti a saját szerepét, viselkedését. Máshol észrevesszük, hogy Csalog Zsolt elkerülte a cigánylét legmélyebb bugyrait; elsősorban olyanokat mutat be, akiknek az élete felfelé tart vagy legalábbis él bennük a jobbítás szándéka. így is sok „mélység” tárul fel előttünk, és előfordulhat, hogy egyes olvasói az e könyv rajzolta képet a cigányok javára elfogultnak érzik. Mit mondhatunk erre? Egyrészt azt kell mondanunk, hogy ez igen csekély „kárpótlás” a cigányságot máig sújtó előítéletekért, amelyek felülmúlják sokszorosan a mellettük-értük való elfogultságot. Másrészt Csalog Zsolt olyan szempontból is igen szerencsésen válogatott, hogy szinte mind a kilenc partnerének a szavai — a kisebb szépítésektől eltekintve — úgy hitelesek, hogy a teljes emberi portrék igazolják az egyes mondatok, momentumok helytálló voltát. Mint egy olyan lap munkatársa, amely igyekszik minél több és minél többféle szociográfiát megjelentetni, gyakran küzködöm a hozzánk beküldött „magnós szociográfiákkal”. Köztük a Csalog Zsolt által készítettekkel is. (A könyvben az első helyen szereplő, s talán az összes közül a legjobb, Dolgozok a két kezem által című cigányportrét közölte is a Valóság.) Igen sok anyag ismeretében mondom tehát: e nehéz és nálunk elég nehezen befogadott műfaj most fontos és sikerült kötettel bizonyítja létjogosultságát, tanúsítva, hogy van másként be nem tölthető, mással nem helyettesíthető szerepe. De tudom azt is, hogy továbbra is sokan lesznek a próbálkozók, és kevesen, akiknek így sikerül. De ez többé- kevésbé minden műfajban igaz. (Kozmosz, 1976.) LÁZÁR ISTVÁN PÖLÖSKEI FERENC- TAKÁCS FERENC: DUNÁNTÚLI TÖRTÉNETEK Noha az utóbbi években megint reneszánszát éli a szociográfiai irodalom; igazán jó munka kevés születik e műfajban. A „Magyarország felfedezése” sorozat, amely a szociográfia gazdájának tekinthető, többnyire literátorok munkáit publikálja, amelyek minden olvasmányosságuk, szenvedélyességük ellenére sem tekinthetők klasszikus értelemben vett szociográfiai írásoknak: messze elmaradnak Erdei Verenc Város és vidéke című könyvének tudományos igényétől. Nem a választékos stílusnak, a nemes, szimpatikus indulatoknak, avagy a szerző lelkének, hanem maguknak a széles apparátussal felkutatott, s egy történelmi-gondolati koncepció váza köré csoportosított tényeknek kellene lapról lapra elragadni az olvasót olvasmányában. Ritka e műfajban az oly izgalmas, tájékoztató és állásfoglalásra késztető mű, mint Pölöskei Ferenc és Takács Ferenc Dunántúli történetek című könyve. A kétszáz oldalas köny.v két részre oszlik. Előbb „Grófi földek urai és vándorai" cím alatt a kapitalista fejlődésre lépő porosz feudális nagybirtokok, hitbizományok gazdasági szervezetét, emberek közti viszonyait, kapcsolatrendszereit térképezik fel a szerzők, a Kiegyezést követő konszolidáció gazdasági prosperációjának éveitől a hetvenes évek első feléig. Aztán — a Munkás élet a Duna mentén címűben — ugyanebben a történelmi periódusban, a magyar gyáripar indulásának, izmosodásának folyamatát, gazdasági-jogi intézményeinek kialakítását, ember- csoportokat, tájat átalakító változtatásait kutatják fel. Mindkét részt egy látszólag nem szervesen illeszkedő fejezet zárja; az elsőt a Pápai Református Kollégium és diákjainak története, a másodikat egy hercegprímási uradalom felépítése, munkaszervezete, majd örököseinek — az egykori szőlőmunkás cselédeknek —a felszabadulást követő sorsa. Az aszimmetrikus ellenpontozással a szerzők teljesebbé teszik a sajátos közép- kelet-európai kapitalista fejlődésben résztvevő osztályok, rétegek rajzát: a népből jövő fiatal értelmiségiek egyik kiemelkedő szellemi műhelyének, és mind az állami, mind a gazdasági életben hatalmas súllyal résztvevő római katolikus egyház egy gazdasági egységének a bemutatásával. A vizsgálódások területe a Pápa—Oroszlány— Komárom háromszögébe írható. Az ország egyéb területeitől a XX. század közepéig különböző szokásrendszerekkel, megváltoztathatatlanul apá- ról-fiúra testálódó tevékenységi ágakkal, partikuláris joggal, elszigetelődő vidék, — mint az a megszólaltatott interjúalanyok vallomásaiból e89
