Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Pintér Lajos: Hordógörgetők (Közelítés Milovan Danojlić verseihez)
PINTÉR LAJOS HORDÓGÖRGETŐK Közelítés Milovan Danojlic verseihez Régóta tervezgetek egy „sorozatot”: olyan értelemben sorozatot, hogy folyamatosan, rendszeresen, meg-nem-törő alkotói kedvvel figyeljem és írjam a jelenkori irodalom egének számomra különösen érdekes „csillagait”. Magamban címet is adtam, játékosat, e munkának: Egy veréb két szemmel. Weöres Sándor sorozatcímére pillantva jelezzem: igaz, a régi irodalomnak vannak rejtett értékei és furcsaságai, de az ember néha a kortárs irodalom egy-egy értékéhez is — pedig kéznyújtásnyira van csupán — keresheti az odavezető hosszú utat. Képíróként egy-egy alkotóról írok képet magamnak lassanként. Más népek költőjéről, írójáról, akit fordítani próbáltam; s Jékely Zoltánról, akinek több éve már, Eötvös-kollégistaként üzenni akartam, verses játékát hogy megköszönjem; csakhogy táviratomat visszajuttatta a feladóhoz a posta. Takács Imréről, kinek újra előttem egy verse: Utazás az Északi Sarkon; s végérvényesen itt a kísértés: hogy e vers, s a versek jó értelmében vett kihívására valamiféleképp válaszoljak. A vajdasági Tolnai Ottó versei is talán mostanra — pedig törékenyek, nem hadakozók — hadrendbe álltak tudatomban. Körül kellene írni ezen hadak rendjét is. A szintén vajdasági Gulyás József: róla is írtam már, egészen nagy kedvvel, esetében is visszafordult hozzám a posta. Király László, Czegő Zoltán könyvei: szintén szólítanak. Meg kell próbálni. De: merjük-e utunkat végignézni, s bírjuk-e végigjárni? Vagy ha útra indulunk, máris addig nézzünk, ahonnan — félútról — lehet, vissza is fordulunk. * A fordítás műhelymunka. Műhely a szó legszűkebb értelmében: egyszemélyes műhely. Fordítás közben, ugyanúgy mint versírás közben, az ember egyedül marad, Nagy László szavát kölcsönözve: „a fehér papír fölött mindenki egyedül van, s valójában csak önmagához fohászkodhat, csak önmagában bízhat”. De kettős a felelősség: önmagunk pontosan fogalmazott szavát az „idegen” vers szavához kell igazítani. Műhelymunka; önmagunk iránt érzett felelősséggel végezhető — hisz költészetünkben a fordításnak olyan hagyománya van — Kosztolányi, Tóth Árpád fordításai például: mind-mind szerzőjükre és a szövegek tolmácsolójára egyszerre vetítenek fényt. (Vagy vethetnének — rosszul elvégzett munka esetén — árnyékot.) A fordítás is teljes értékű önkifejezés; legszerencsésebb, leghangsúlyosabb eseteiben állásfoglalás, kéznyújtás az adott kultúra, a művész, a művészi akarat és ízlés felé. Weöres Sándor, Nagy László, Kormos István, Lator László fordításait olvassuk például; a Fehér mágia kötetet nem hiszem, hogy megkerülheti bárki, aki költője életművéhez közelít majdan. Rejtőzködőn, szemérmesen bár, de a Kormos István-i vers itt is, ott is megcsillan benne. Hogy példáinkkal a délszláv kultúrához közelítsünk: Lator László Preseren-fordításait azért olvastam különös örömmel, szeretettel, mert éreztem benne, pontosan újramondja a Preseren-i, XIX. századi szlovén verset: tudja érzékeltetni a talán Vörösmarty költői hangjához hasonlítható mű sajátságait, de — s ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni — érezzük a fordításokon, hogy megjárták a műfordító alkotói műhelyét: magyarul sem torzan, serce- gően, hanem áradó hitelességgel szólnak, a magyar nyelv tükrében is megtalálták legszerencsésebb arcukat. Mondom — gondolom —, a fordítás műhelymunka, s ezért 43
