Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - Varga Lajos Márton: Szerep és sors (Kiss Benedek költészetéről)

feketébb című verse (a második kötet nyitó ciklusának élén) nemcsak elintézettnek tekinti a kérdést, de még a hangsúlyt is elveszi róla. Nem az volt Kiss Benedeknek a kétséges, hogy vajon vállalhatja-e, hanem az, hogy képes lesz-e majd, amit vállalt, betölteni.

Mi az oka, hogy néki, bár nem testreszabottnak, mégis olyan kikerülhetetlennek tetszik az elrendelés szerint élő ember szerepe? S éppen ez! Mi az oka annak, hogy ez a másoknál annyi vívódással járó döntés számára olyan magától értetődő?

Ami kivehető ok, az a nagy tehetség tényében gyökerezik. Egy ilyen kivételes tehetség magának nem mindennapi sorsot akar. Mégpedig legtöbbször a szolgálat elvét követőt, másokért valót. Etikusát tehát. Ha ennek az akaratnak ösztönző példái akadnak, s a példákhoz olyan konfliktushelyzetek, amelyek megoldására a szóbanforgó példa-életek a bontakozó személyiség hajlamai és vágyai szerint való mintát kínálnak, szuggesztívet, gyönyörűt, akkor ez a személyiség nyilván a mintákat igyekszik majd követni. A példát (remekül formált portré versek tanúsága szerint) ,,az átkos szilágyi ember” Ady Endre, Nagy László, Juhász Ferenc sorsa adja, tágabban a magyar irodalom azon vonulatáé, amelyik „történelmet és időt átütve” nőtt fel, hogy küzdjön, a küzdelemben érvényes választ találjon életre, megmaradásra; törvények tudója legyen, az összefüggések értőjeként lássa és tisztán kimondja, mire van szüksége népének az átmeneti korokban, amikor a legnagyobb a távolság szándékok és lehetőségek, reményekés megvalósultságok között. Amikor a legkönnyebb eltévedni. A példát tehát olyan sorsok adják, amelyekben formát öltöttek az élet értékei és eszményei, amelyek magukban hordták, számunkra is adottan, átélhetően az idealitást, azt akivé lehetünk, akivé lennünk kellene, s amelyek éppen ezért őrizni és szüntelenül éreztetni tudták és tudják minden bajjal szemben az emberség biztató távlatait.

A példaéleteket fel növesztő helyzetek s a Kiss Benedeké közt látszólag olyan sokrétegű volt a megfelelés, hogy azokat a bontakozó személyiség könnyen azonosíthatta. Ebben tehát eleve kényszert, vagy legalábbis indíttatást érezhetett, amit a költő-elődök sorsának vonzása felerősíthetett. Ehhez jön (már amennyire sejteni lehet) a szűkebb kör, az Elérhetetlen föld elkötelezett szerzőinek, a népiség és közéletiség költőinek ösztönző, meghatározó hatása. A személyiség felől pedig e szerephez való kétségtelen affinitás és ambíció. Ez utóbbi oly erős, hogy eleve elhatá- rozottan mind a két kötetet az elrendeltségre futtatja ki. Zárt szerkezetet épít, olyan ciklusokat szerkeszt, hogy a fejlődés iránya egyértelmű legyen. Szóhoz jutnak (a ciklus karaktert adó keretében) a más hangoltságú és természetű versek is, de csak azért, hogy drámai folyamatban, egymással perlekedő tényezők során át bizonykodjon: méltó módon csak a másokért vállalt életet lehet élni.

Azt mondtuk fentebb, hogy az elhivatottság szerepe lehetőség és nem szükség- szerűség volt. Hasonló horderejű magatartás-alternatíva létezik ebben a költészetben más is. S az előbbi nem az utóbbi ellenében verekedte ki (és ha igen, csak a retorika szintjén) a maga elsőségét, vagyis nem zárta ki egyszer s mindenkorra a választás egyéb irányait. Nyitva maradt az akármikori érvényesülés útja például a kontemplativ magatartás előtt. Érvényesülhetett az az úgyszintén lassan érő gondolat, hogy a művészetnek nem is annyira a közösség közvetlen szolgálata, mint inkább a lélek megmunkálása, a személyes élet megformálása a feladata. Ha zord és kietlen a világ, ha annyira zárt a helyzet, hogy csak a heroikussá növő személyiségek képesek benne távlatot nyitni, akkor a kiutat a lélek mélye felé kell keresni. Csak onnan lehet és kell a humánum ellen fordult erőkkel szemben egy új, emberibb belső valóságot kimunkálni.

Az, hogy a szerep vállalása deklaratív jellegű volt, hogy tehát Kiss Benedek a vállalást magát nem élte meg következetesen, s teljes mélységében, többféle követkéz ménnyel jár.

38