Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Regényrészlet)
— Igen, az üvegcsoda ... Dehát ott csak estefelé van élet. A csajok odaállnak a wurlitzer elé és himbálják a testüket... Fantasztikus .. . Olyan a hangulat, én mondom, mint egy világvárosban, ha nem látom, el sem hittem volna ... — Nahát akkor — üt a combjára Kalenda — nem lesz itt rossz sorunk ... Elvisszük oda az öreg Bertalant is ... — Azt... Soha ... Ismerheted ... Majd főzni fog öreg tésztát, meg lebbencs levest... Mi azért ott fogunk vacsorázni ... Aztán megitták az utolsó csepp sört is az üvegből, a meleg hab ott maradt a szájuk szélén. Az üres üvegeket a fiú vitte vissza. Amikor kijött a közértből, újra megfricskázta a sörnyitót a bejárati ajtón. Kalenda ekkor már elindult a szállásukra. III. — Hát ez tényleg olyan, mint egy üvegpalota — suttogta Kalenda Latorcza Imrének, amikor beléptek az L alakú étterembe. A szemébe szinte belemart a neonfény, lelassította a lépteit, hogy tájékozódni tudjon. A bejárati ajtótól balra párhuzamosan három sor asztal volt felállítva, némelyik asztalon virágok díszelegtek. Kalendával szemben, kissé jobbra alacsony asztalok sorakoztak, s mellettük a keskeny fotelok hátát a falhoz támasztották, s itt az asztalsor végén helyezték el a wurlitzert is. Kevesen voltak az étteremben. Koraeste volt még csak, ők is azért jöttek ilyen korán, mert nem tudtak hova menni. Amikor hazamentek a boltból, lefeküdtek egy kicsit, képes újságokat nézegettek, rádiót hallgattak, Kalenda kibámult az ablakon aztán gondolt egyet, megmosakodott, majd az asztalához ült. Elővette a kis zsebtükrét, valahogyan felállította az asztal közepén, a nyakába törülközőt tett, előszedte, a kis fémfésú'jét, hangosabbra kapcsolta a rádiót — valamilyen tánczene szólt, de most nem figyelt rá, mert ilyenkor szertartásba kezd, s ezalatt senkiről sem vesz tudomást — elhelyezkedett a székben, megkereste magát a tükör ben,fésülködni kezdett. Először csak előre fésülte a haját, azután elővette az asztal sarkán levő kis ollóját, s ha valahol egyenetlennek látta a frizuráját, ott levágta. Minden fésülködésnél talált valami hibát, hol a füle fölött, hol hátul a tarkójánál, ilyenkor visszafogta a lélegzetét és úgy használta az ollóját. Közben sohasem volt megelégedve sem a munkájával, sem a frizurájával. Latorcza Imre — miközben Kalenda a tükör előtt vágta a haját — magában táncolt a zenére, nem figyelt Kalendára, megszokta már, hogy ilyenkor csendben kell maradnia, s ha szólna is hozzá, úgysem kapna feleletet. Kalenda már odakészítette előre a kis üveg dióolajat. Egy ilyen kis dióolaj hónapokig elég volt neki, mindig csak annyit öntött a tenyerébe, amivel kétszer-háromszor megsimíthatta hátrafésült haját. — A dióolajat a cigányprímások kenik a hajukra — jegyezte meg néha Latorcza Imre, mert a munkahelyükön is — fürdés után — bekente a haját Kalenda. Nemigen felelt, úgy tett, mintha nem is hallaná, de ha mégis válaszolnia kellett valamit, akkor csak annyit dünnyögött: — Igen? — s ezzel a maga részéről le is zárta az ügyet. Latorcza Imre most is mondott valamit a dióolajról, de Kalenda nem törődött vele. Felállt az asztaltól, a szekrényéből a legjobb öltönyét emelte ki — barna színű volt, s nagyon szerette, mert volt egy barna színű inge is, abban a házban vette egy zenetanártól, ahol albérletben lakott, a tanár Spanyolországból hozta — felöltözött, lekefélte a nadrágját, nyakkendőt kötött. Közben többször belenézett kis tükrébe. 23
