Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Az írás megbékítő hatalma Sütő András-sal tűnődve az idő felett - (Az interjút készítette Ablonczy László)
hogy az időt mi hoztuk megunkkal. Későbben az ember szigorúbban kezdte felismerni, hogy ha hoztunk is valamit, sok mindent az idő hozott el, ha hoztunk is, vágyaink, romantikus elgondolásaink ellenére. Erre vonatkozóan még hozzátehetném, hogy az a nemzedék, amelyikkel én indultam, komolyan vette, hogy velünk kezdődik a világ teremtése és hogy a világ olyan lesz, amilyennek látni szeretnék. Ezen az egyetemes romantikus szemléleten belül az irodalom felfogása is messianisztikus volt. Ennek az irodalomnak prózában, versben legnyilvánvalóbb jelei, amelyek a létnek a mélyebb vonatkozásait a filozófia körébe utalták. Maguk az írások olyan feladatot vállaltak magukra, amelyek a társadalmi, politikai cselekvés igéinek hónaljában születtek. Ezért a sok múlandó értékű, praktikus feladatokra utaló írás. — A romantikus hév mögött azonban a magyar irodalomnak bizonyos állandóságra utaló jellege is felfedhető: az irodalom nálunk közéleti feladatokat is felvállalt, talán erősebben, mint más nemzeteknél ... — Goethe azt mondta, hogy minden vers alkalmi vers, de elég ravasz volt ahhoz, hogy ezt a maga módján értelmezze. Vagyis úgy, hogy korokon át érvényes legyen. Történelmi feladatok dolgában a magyar irodalom is ilyen alkalomszerűséget mutat, és ezek mindenkor a nemzet legmélyebb problémáinak felvetésében jelentkeztek. Rendszerint a lét vagy nemlét harapófogójában. Ilyen értelemben a mi irodalmunknak a nemzeti léthez, függetlenségi harcokhoz, társadalmi szabadságharcokhoz kapcsolódó nagy vállalkozásai mindenképp beleszakadtak az egyetemes törekvésbe. Az ötvenes évek messianisztikus kurdacai éppen abból adódtak, hogy a nagy társadalmi folyamatokról az íróknak egy része, mert hisz nem mindenki jellemezhető így, napi taktikai feladatokhoz igazította gondolkodását. Példaként vesszük az emberi boldogság fogalmát: egyetlen és kizárólagos gazdasági kerethez szögezték. A paraszt például általános és egyetemes érvénnyel csak a társulásban boldog, mondták egyesek. Társulás után következett a szövetkezet. Némely tollforgató: csak a szövetkezetben boldog — mondta, az idővel való együtemű lihegés görcsös igyekezetében. Nem próbálta senki megfejteni, hogy Móricz Zsigmond Pillangójában Zsuzsika miért lehet boldog. — Az irodalom közvetlen társadalmi megnyilatkozása nálunk műfajt teremtett, amelynek klasszikus darabjai között szokás említeni immára pusztakamarási naplót is... — Nálunk a magyar szellem legjobbjai folyamatosan gyürkőztek abban az ellentmondásban, hogy az európai törekvéseket és a konkrét társadalmi ellentmondásokat egybeillesszék. Ennek a szembenézésnek az igénye, gondolom, hogy tulajdonképpen Adyval indult el, bár Kemény Zsigmond is elsírta, hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat. De tulajdonképpen Ady gondolati forradalma vetette felszínre az önmegismerés igényét. A két világháború között egy egész generáció sorolta a társadalom bajait ebben a műfajban. A szociográfia történelmi szerencsétlenségekből adódó újabb és újabb számbavétele, ugyanannak a társadalmi nyomorúságnak a közhírré tétele. Én persze hajlamos vagyok feltételezni azt is, hogy a szociográfia a nemzeti önismeret romantikus terheinek a levetése is. Egy nép ott kezd tárgyilagos lenni önmagával és másokkal szemben is, amikor a szociográfiai eszközökkel feltárja önmaga elmaradottságát. Ez persze egy kicsit megkeseríti a nemzeti tudatot, azzal a nemzettudattal szemben, amely saját társadalmi nyomorát is képes alávetni egy nemzeti romantika kedvéért. — Még hiányoztak a művek, midőn a három királyok, Nagy István, Asztalos István, Horváth István és a többiek bizalmából vonat tetején, autón, gyalog és szekéren elkezdődött az országjárás. író—olvasó találkozón még együtt lehetett Bánffy Miklóssal, s gyakorta ott ült Gaál Gábor, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Kós 5
