Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Fodor András: József Attila válogatott levelezése
SZEMLE JÓZSEF ATTILA VÁLOGATOTT LEVELEZÉSE A régóta várt gyűjtemény háromszázhetven levelet tartalmaz. Ebből mindössze kétszáztízet írt József Attila. A kötet gondos szerkesztője és közreadója, Fehér Erzsébet, mindjárt a bevezetőben kimondja: csak „közgyűjteményekben őrzött és nyomtatásban már megjelent levelekből’ publikál. Ha leszámítjuk a Vágó Márta emlékiratában szereplő húsz levelet, a József Jolán, Galamb Ödön könyvében olvasott, vagy a különféle folyóiratokban újabban látott, többször is idézett fontos részletekét, továbbá ha beismerjük, hogy a sorrendbe rakott írások tetemes hányada pársoros üzenet, sietve fogalmazott gyakorlati kérés, vagy közlemény, nem titkolhatjuk el csalódásunkat: több meglepetést, több igazi újdonságot vártunk. Amikor néhány évvel ezelőtt új képeket próbáltam összeszedni egyjózsef Attiláról írandó könyvhöz, hasonló illúzió-vesztés ért: alig maradtak róla érdekes, életét, karakterét többfelől is körültapintó, jóminőségű felvételek. A fotók és levelek hiánya azonos okból ered. A Bartók életét bemutató dokumentumkötet a zeneszerző első harminckét évéről százhúsz képet tud fölmutatni. Ugyanerről az időszakról csaknem háromszáz saját levél olvasható Deményjános most kiadott gyűjteményében. Ám Bartók első sikereitől kezdve a közérdeklődés, a nagyvilág fényében állt, József Attila viszont élete utolsó tíz évében még itthon sem utazhatott. Hiába volt Bartókéhoz hasonló keleteurópai küldetéstudata (— „örömmel néznék szét nálatok ’ — írta Dsidának), sohasem jutott el Erdélybe, Ánton Straka és a prágai magyar diákok hívásának sem tudott eleget tenni. Élete, Bécsből, Párizsból való hazatérése után szűk körben mozgott, s szinte minden lépését veszedelmekkel környezte a testi, lelki, az érzelmi és anyagi kiszolgáltatottság. A levelezéskötetet olvasva ismét rá kell bólintanunk Illyés igazára, aki a szárszói halottat megrendült hangú nekrológjában így jellemezte: ,, . . . kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, el ragad tatottságával, avval, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is.” És bármily behatóan ismertük már a költő rövid életútját, bármily kevés újat mondanak levelei a férfikor szellemi izgalmairól, eszmei átalakulásáról, baráti találkozásokról, vagy olvasmányélményekről, a levelezést mégis érdemes eleitől végigkísérni. Egyrészt, mivel a kitűnően adatoló, legfrissebb filológiai tényeket is közlő jegyzetek s a névmutató elé tett életrajzi időrend párhuzamából érdekfeszítő regényként követhetjük a költő sorsát, másrészt, az így bontakozó eseménysornak kiegészítő dimenziót ád a mindig okszerűen beiktatott, százhatvan, másoktól származó levél. Végül — s tán ez a legizgalmasabb tanulmányozandó! — az eredeti írások változó hangja, stílusa szeizmográf-érzékenységgel rajzolja elénk a kurta, alig több mint másfél évtizedes írói pálya minden belső drámáját, heves örömét és megrendülését. „A korcsolyám hogy hol van? arról igazán halvány dunsztom sincs.” — írja 1920 őszén Makóról. E tipikusan kisdiákos mondat után egy évre, már ilyen becsvágytól feszes kijelentésekkel találkozhatunk”: „Van egy egész csomó új — meg újabb versem, az internátus igazgatója evvel kapcsolatban azt mondta, hogy született nyugatista vagyok ... — már adibb vagyok Adynál.” Még egy évvel később, gyámjának, Makai Ödönnek írt beszámolójában szinte kérkedik: „A Parnassusra is elindultam (!). Aszegedi Színház és Társaság közölte két versem és olyan dicsériádát zengett rólam, hogy szinte belekábultam.” De a saját verskötetével dicsekedhető gimnazista, ki nővérének büszkén magyarázza: „Belőlem lesz valami, én nagy akarok lenni!” — következő levelében már így összegez: „ . . . mostfélig-meddig búcsúzom is, mert az élet utált és unott, az emberek meg gonoszak, buták és rosszakaratúak, minden szép és jó, szándék hulla lesz az ostobaságuk temetőjében . .. fásult vagyok már, nem törődöm semmivel.” A közérzetnek ugyanezt a váltóáramát rajzolják később a Szegedről, Ausztriából, Franciaországból írott levelek. Csupa szellem és báj, ahogy nénjének dicsekszik Bécsből: „Orcáim pirosak, annyira, hogy a múltkor, amikor kihajoltam az ablakon, az emberek égre hajigálták örömükben kalapjukat és elkezdték kiabálni: Hier ist der Frühling! Hier ist der Frühling!” — de röviddel aztán, milyen gyerekes kétségbeeséssel ír Mikes Lajosnak az Est-lapokhoz hiába küldött öt versről: „ ... ha ezek se jók, ha ezek se tetszenek, akkor igazán nem tudom, hogy mit csináljak . . Franciaországból hazatérve, megférfiasodva, mintha átmenetileg egyensúlyba kerülne. Pesten akarja folytatni egyetemi tanulmányait, s máig hatón érvényes felelősséggel szól hozzá az irodalom napi problémáihoz: „Megdöbbenve tapasztaltam, hogy alapos, formaelemző, tehát tulajdonképpeni tárgyszerű mesterségbeli kritikánk nincs. Ez különösen a verskritikákra vonatkozik; komoly hozzászólás alig akad, mert nem tekinthetjük annak azokat az ún. „intelligens” és a költő ún. „lelkét” idéző leíró stílusgyakorlatokat. Márpedig egészséges kritika nélkül nem lehet egészséges az irodalom sem.” (Zolnai Bélához írt levél, 1928. március 29-én.) Ámde a Vágó Mártával való — az év tavaszi — találkozás hozza ismét az egzisztenciálisan fölkavaró drámát: az érzelmek ujjongó áradását, majd keserű apályát. A levelek tanúsága szerint kétségtelenül ez 82
