Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Hatvani Dániel: Üregek (vers)
HATVANI DÁNIEL ÜREGEK Döntenek szivárvánnyá szabdalt fákat andezit-sisakos hegyek. Szülőföld szivacs-televénye árad, s buzogányos gyékény-sereg masírozik ki vasravert egekből, túlérett planéta potyog s nyilalló Tisza-gát oldalán feltör rókalyuk: tollpihe-pokol. Kútgém megindul, szárnyait feszítve, kontyán ül — ellensúly — a nap, mohák hűvösét robbantja a vízre téglát körül hízó agyag. S ideje hiába jön itatásnak, felcsap aszályos lángsörény, csikóhitem a robotból kivágtat, fújtat a mezsgyék égövén. Föl nemtárt járatai tévutaknak, felszín-alatti erezet... Ifjúság-parti löszfalon fakadnak fecskefészeknyi panelek. Tudatmély türemléseken megépül vágyó s vágyott hús zsilipé s ha felszakad, öröm mivégre szédül a szakadékos semmibe. Velőink orgazmussal telítődnek s szellem barlangja gőzölög, kihordja fémes vemhét a jövőnek, kérgesült kultúrák fölött pilóták, csatornákat térképezvén a sumér évezredekig; öntorzójaként dübörgi fel elmém rakéta-silók gödreit. Idők hulláma omlik örök sziklán s támadnak újabb üregek, rejtekhelyem befonja szedres villám s szelvényezett burok reped, de csak a csigahéjak sűrűsödnek, anyaméh lesi léptemet, nyúlnak értem az édes sárgaföldet tápláló akácgyökerek.
