Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Olzsasz Szülejmenov: Ázsia (Befejező rész) - Buda Ferenc fordítása
Kutya Ha az „iszpaka” az isguzok nyelvén is kutyát jelentett, úgy elvárható, hogy létezett valaha egy olyan hagyomány, amely szerint a vezéreket Kutyának nevezték. Az iráni történelmet és mitológiát valamint a vallást összehasonlíthatatlanul teljesebben tanulmányozták, mint a türkökét. De ebben az esetben hallgatnak a források. Sem a sémiek, sem az indoeurópaiak, sem a finnugorok körében nem övezte tisztelet a Kutyát. A tősgyökeres nomádok, a törkök azonban nem sok idővel azelőtt úgy viszonyultak ehhez az állathoz, mint istenséghez, mítoszaikban tőle származtatták megukat, s a nép fölött hatalomra jutott nagy főnökök a szülők által adományozott ragadványnevüket erre a rangnévre változtatták: Kutya. Ez a hagyomány — föltételezhetően — a vadászat korszakából maradt fönn, amely megelőzte az állattenyésztés korát. A kutya a vadászok első segítőtársa. Tőle függött az emberi törzs jóléte. A kutyának megadatott az, ami az embernek nem: látja a szagokat, megy a láthatatlan nyomok iránt és maga után vezeti az embert. Azok a tulajdonságok, amelyekkel a természet felruházta, a kutyát nagy lénnyé tették. A vadászok tisztelték a tápláló-kutyát, akár a földmívelők a napot s annak földi képviselőit: a páviánt, a galacsinhajtó bogarat, a nagyszarvú állatot. Évezredek alatt a különböző türk nyelvjárásokban a négylábú vezető-barátnak sok tabuisztikus elnevezése halmozódott föl. Mindezek a méltóságnevek kategóriájába tartoztak. Az eredetmondák a türkök ősszülőjének rangjára emelik a Kutyát (később a farkast). A kirgizek például a Vörös Agár (kyzyl tajlak) utódainak tartják magukat, akit egy királylány és kísérete — negyven lány — kyrk kyz — részesített kegyeiben. Egy másik kirgiz legenda szerint ez a hercegnő és negyven lányból álló kísérete megkóstolta a fehér habot az Isszik-Kul tó partján, s váratlanul mindannyian anyának érezték magukat. Valószínű azonban, hogy itt is a „Kutya van elásva”. „Fehér hab” kirgizül: ak köbök. A tobolszki tatároknál a mondabeli hős-előd az Ak-kobek (Fehér eb) nevet viseli. Az ak-nogajok az ak-kobokot (Fehér eb) tartják ősüknek. Az oguz-karluk nyelvjárásokban „köbök” (kobek, kobjak) — eb, kutya. A kobjak (kutya) a türk törzseknél széles körben elterjedt név volt; az ak-nogajoknál van egy „Kobek” (Fehér Kobek) nemzetség. A nemzetséget Ak-kobeknek nevezték. V. A. Gordlevszkij nem mutat rá arra a körülményre, hogy az „ak-nogaj” népnév az eredeti önmegnevezés féltükörszava (nogaj — kutya) mongol. Ez a név Kisázsiában is megtalálható: Rum Szeldzsukidáinál volt egy Szadeddin Kobjak nevű vezír. A 15. században Törökországban Kopek türk- mén vezért dicsőítették. Végezetül: az a kipcsak kán, akit 1184-ben Kijevi Szvjatoszláv legyőzött, „Kobjak” volt. Az Igor-énekben ez áll róla: ,,i poganogo Kobjaka ot zselez- nyh plykov poloveckih jako vihr vytorzse i padesze Kobjak v gridnice Szvjatoszlava”. A kutya-őshöz való szent viszony sokáig fennmaradt. „Ha a baskíroknál gyakorta meghaltak a gyerekek, akkor ő, hogy megóvja az újszülöttet, elvette azt az anyjától és táplálás végett a kutya csecseire helyezte”. Európába a hunok hozták azt a legendát, hogy Attila a kutyától származott. A téma magyar változata az itáliaiak előtt is ismeretessé vált. Az itáliai hagyomány szerint — A. N. Veszelovszkij idézi — a magyar király, aki a bizánci trónörököshöz akarta feleségül adni a lányát, egy bizonyos időre toronyba zárta őt, hogy megóvja a szépségét fenyegető veszélyektől. Az történt, amire nem számított: a királylány megfogamzott attól a kutyától, amely vele együtt a toronyban volt és megszülte Attilát. Ezzel a tudósítással összhangban az itáliai ikonográfia a hunok vezérét kutyafülekkel ábrázolja. A. N. Veszelovszkij szavai szerint az itáliai papok, .gyalázatként rótták föl azt, ami kezdetben közömbös volt avagy tisztességnek tekintetett.” A papok Attilában a kutyafejűek, 32
