Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Látlelettől a változtatásig - Beszélgetés Illyés Gyulával a magyar szociográfiáról (Az interjút készítette: Hatvani Dániel)
azt, hogy hány magyar van. Sajnos, az előbbi kérdésre semmi megközelítésünk sincs. Tehát a környező államokban nincsen rubrika, hogy milyen idegen nyelven beszél, és abban mennyi a magyar. Arra sincs: milyen a lelkiállapotuk, az anyagi föltételezettsé- gük, miként éreznek, — holott bennünket mindez megrendítően kell, hogy érdekeljen, hogy világosan lássuk, mi hathat a lelkiismeretükre pezsdítően: tudunk-e már valamit a fejlődés irányában végezni. Ezt nagyon fontosnak tartanám. Azt is, hogy szellemi összeműködés legyen, minden téren. A verskritika már átlépte az országok határát. A rímekről már lehet ítélkezni anélkül, hogy tekintetbe vennénk, hol vonul határvonal. A tudomány is át-áttörte a merev válaszfalakat. A tüdővész vizsgálatát már-már sikerült összehangolni. A pedagógiát is sok tekintetben. De a közép-európai szociográfia, amit éppen Gustiék próbáltak megvalósítani, és amit Bartókék lelkesítő példával megcsináltak a népművészetben — ez még hátra van. Ez volna a következő fontos feladat. Nemcsak arra volna jó, hogy összehangoljuk a közös érdekű munkát, de végre őszintén beszélhetnénk a válaszra váró kérdésekről is. Hogyan vélekedik az 1970-ben újraindult Magyarország felfedezése sorozatról? És általában a 70-es évek szociográfiai lehetőségeiről, mondhatnám úgy is, hogy útkereséseiről? Nem tudok ítéletet mondani, nem ismerem annyira behatóan, csak felületesen véleményezhetném. Nagyon fontosnak tartom. Azt írta valahol, hogy manapság már a proletariátus fotografálhatatlan. Hozzátenném, hogy a parasztság nemkevésbé az. Ebből levonhatunk-e olyan következtetést, hogy maga a valóságirodalom, s ezzel együtt a szociográfia mint megismerési módszer és mint irodalmi ábrázolás immár túlhaladott? Nem. Az a szerencse, ha egy munkás bemegy a Berlin Étterembe, már nem küldik ki, mint ezelőtt tíz évvel, mert a nyakkendője sem volt elég odavaló, vagyis érezték rajta a proliszagot. A viseletében immár szerencsésen felzárkózik egyenrangra a parasztság is. De ez nem jelenti azt, hogy nem sajnálom népművészetének elmúlását. Csakhogy ez megint más terület, ne kezdjünk erről is vitát; erről pontos véleményem van, nemzetközi megerősítéssel. A népművészetnek, népviseletnek igen fontos föladata lehet, van is épp a „legműveltebb” Írországban, Angliában, a Pireneusokban, Spanyolországban. Belülről is virágzik, nem pedig „csinálmányként”. Nem elintézett fölfogás, mit jelent, hogy Bujákon vagy Mezőkövesden már nem hordják azokat a szép szoknyákat. De mondom, ez más dolog. Örülök annak, hogy a rácegresi lányokat nem lehet megkülönböztetni a pesti utcán. Mit jelent ma a provincializmus? A provincializmus ma demokráciát jelent. Hogy egyenrangúak az emberek. Magyar- ország elég kis ország ahhoz, hogy autóval minden zegét-zugát be lehessen járni; alkotó szellemi élet a nagyvárosban mind kevésbé lehetséges. Góc akkor volt a főváros, amikor a szén, a fűtés miatt a gyárakat egy csoportba kellett vonni. Párizsnak, Londonnak, általában a külhoni nagyvárosoknak a lakossága apad. Budapest még mindig duzzadni vágyik. így azután vagy kijelentjük, hogy egész Magyarország Budapest, s e téren területileg akár Londonnal versenyezhet, vagy pedig sikerül elérni, hogy mindenütt egyformán központban érezhesse magát az ember. Itt arra gondoltam, Magyarországon a sznobéria elég nagy még manapság is ahhoz, hogy ha provinciális mű születik, tehát nem igazi, azaz országra- világra érvényes mű, hanem csak valaminek a másolatáról, pszeudo-csinál- mányról van szó, de mivel emlékeztet valamelyik nyugati modellre, a sznobéria beveszi. 12
