Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Látlelettől a változtatásig - Beszélgetés Illyés Gyulával a magyar szociográfiáról (Az interjút készítette: Hatvani Dániel)
szerint írásom csak afféle „református beszéd”. A másik szerint Hidasd nevű község nincs is az országban. Babits igazolta, hogy ő maga is átkocsizott egypárszor Hidasdon. Érdemesnek tartotta még ilyenben is mellém állni, s azonosítani Hidast Hidasddal. A Nyugattal nem volt baj. Nem úgy a Szép Szó körével. Kezdetben, ha jól emlékszem, Németh Andor a Puszták népé-ről még rokonszenvesen írt. Azután a magyarság e védelméről elég könnyedén papírra azt vetették, hogy mindez nacionalizmus, és hogy nem ez a magyarság baja. Az egyik munkatársuk még azt is leírta: igen, lehet a földosztás, de akkor nekünk, pesti polgároknak is tessék ingyen földet adni, mert mi is éppolyan polgárok vagyunk, mint a parasztok. De ez mind elmúlott, hozzá kell tennem. Később, épp ezekkel az emberekkel ismét jó barátságba kerültem. Ignotussal például mostanság is; ha Londonba megyünk, halálos sértődés volna, ha még aznap este nem telefonálnék neki. A legutóbbi kérdésre adott válasznál többnyire „bennünket”, „minket” többes számot használt. Kicsit konkrétabban: itt tulajdonképpen a harcostársakra utal; de valójában kik voltak ezek? Ez nagyon érdekes. Mikor a debreceni helyi társaság meghívott bennünket, csak írókat, akkor még ott Szabó Lőrinc is köztünk volt, noha nem foglalkozott parasztkérdéssel. Amikor a jó irodalom fiatal vonulata kialakult, a Válasz gárdája képviselte legélesebben ezt a magyar szociográfiai irányt. Oda akkor már írt Fülep is; ott érvényesült Németh László európai koncepciója; ott hatott Sárközi kitűnő helyzetismerete. De akkor már odatársultak, folyóiratra való tekintet nélkül mások is, ha volt is köztük más ellentét. Szavak választották itt el az embereket, akik tulajdonképpen együvé tartoztak. A Válasz nagyjából azt vallotta, hogy noha nacionalizmust nem nacionalizmussal lehet visszaverni, — ám magyarázhatjuk támadóknak, amikor ott a kés a kezükben, és az a nemzetet akarja kiirtani, hogy majd lesz egy nemzetközi ellenállás, és majd internacionalizmussal fogjuk védeni. Ezt a defenzívát nem tartottam helyesnek, s ma sem tartom annak. Ha egy népet nemzetében letipornak, vagy megaláznak, akkor attól nem várható el, hogy ne mint nemzet védekezzék. Ettől függetlenül azért együtt volt az egész tábor. Azt lehet mondani, hogy a népi írótábor programját szinte pontokba szedve József Attila írta le Hazám c. versében, noha abban az időben, mint a Szép Szó szerkesztője, szembenállt a Válasz szerkesztőgárdájával. Ezek a nézetkülönbségek később kiegyenlítődtek, annyira, hogy amikor a Szép Szó-t elnémították, magam kértem meg az itt maradt munkatársakat, tekintsék úgy, hogy most már a Nyugat az otthonuk. Az utolsó szerkesztő, Gáspár Zoltán is írt a Magyar Csillag-ba. Pontosan a Magyar Csillag-ra vonatkozna a következő kérdésem. Eléggé kiélezett történelmi helyzetben jött létre, illetve folytatódott a Nyugat örököseként ez a szellemi fórum. Az addig megszerzett tapasztalatokat hogyan sikerült hasznosítania a lapszerkesztésben? Kik voltak ebben a társak, a partnerek? Merőben más volt a helyzet már akkor. A veszély nem távoli volt, nem a nagybirtokot kellett megingatni. Az első szempont az volt, hogy ami itt menthető, ami emberi, annak védhelyet teremtsünk. Ez magától értetődő, a tisztesség által támasztott követelmény volt. És ahogy az ember visszatekint, különösebb kívánnivalót ez nem is hagyott maga után. „Urbánus” kör övezte közvetlenül majdnem teljesen a Magyar Csillag-ot. Az 1949—SO-ig tartó időszakra vonatkozóan nem is fogalmaztam meg előre kérdést. De visszagondolva arra, hogy közvetlenül 1945-ben írt Illyés Gyula egy riportsorozatot a dunántúli földosztásról, mégiscsak fölvetődik a kérdés: miért nem volt ennek nagyobb lélegzetű folytatása a felszabadulás utáni években? Talán nem volt igény a demokratikus hatalom részéről? 9
