Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Laczkó András: Az utazás irodalmától az eszmék vándorlásáig (Kovács Sándor Iván: Pannóniából Európába; Kovács Kálmán Eszmék és irodalom c. könyvéről)
SZEMLE AZ UTAZÁS IRODALMÁTÓL AZ ESZMÉK VÁNDORLÁSÁIG I. Búcsúzás, utazás, vándorlás (peregrináció) a fő témája KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: PANNÓNIÁBÓL EURÓPÁBA című könyvének, illetve ezen belül a régi magyar próza esztétikai, stílus- és eszmetörténeti értékeinek tudományos igényű felmutatása. A reneszánsz távoli világába kalauzol. Távoli? Időben. De, mondanivalóban, tanácsokban, tanulságokban — erre figyelmeztetnek a kötet írásai — hozzánk is szólnak janus Pannonius és Balassi versei, Szenei Molnár és Szepsi Csombor útleírásai. Időben napjainkhoz legközelebb a könyv zárótanulmánya van. Ebben tulajdonképpen József Attila Curriculom vitaeje egyetlen mondatának tartalmát, hátterét, lírai összefüggéseit vizsgálja. Az önéletrajzi részlet: „Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra is érdemesnek nyilvánított”. Az eredeti dokumentumokra épített dolgozat meggyőzően érvel a József Attila-i mondat „jogos öntudata” mellett. Valóban csak sajnálkozhatunk azon, hogy a szemináriumi extemporálé nem került elő, a rekonstrukció hitelességét az erősítené legjobban. Enélkül Dézsi Lajos rövid feljegyzéseiből elindulva logikailag töltötte ki azt, ami tényszerűen hiányzott. Amíg Csáti Demeter énekének hatásáról, illetve a régi magyar irodalomról van szó, az előadásmód tárgyszerűen pontos, amikor azonban az egyetem-élmény horizontális vázlatára került a hangsúlyba szemléleti alap vitathatóvá vált. Azt várná a szerző Zolnai Bélától 1929-ben, hogy értékelje a „ma” kristálytiszta logikájú költői kép jelentését. Nem a professzor védelmére mondom, még csak azért sem, mert vele kapcsolatban „szinte mindenki árnyaltabb fogalmazásra” intette a szerzőt, de az lett volna hihetetlen, ha észreveszi. Nem értékelhette, mert stiliszta, klasszikus ideálokon iskolázott tudós szakember volt (ide kapcsolódik, amit Fülep Lajos Csontváry korabeli meg nem értéséről mondott: „azért nem értették meg, mert szakemberek voltak ... Csontváry minden ismert, megszokott beosztáson, kategórián, stíluson kivül- fölül van — hová tegyék?”) Dolgozatát „filológiai esszé”-nek nevezte, olyan műfajúnak, amiben gyakoribb a lehetőség a kitérőkre, az irodalomtörténeti időhatárok átlépésére. Azzal egyet érthetünk, hogy a régi magyar literatúra alkotásait nem a mai esztétikai fogalmainkkal mérhetjük, és az is igaz, hogy csak akkor válhatnak napjainkban hatóerővé, ha némiképp a jelenkori szemlélethez idomítva nyújtanak élményt. Ilyen meggondolások okán kétségkívül létjoga van a feldolgozás azon műfajának, amiben a tudós alaposságot a lelkesedés személyes példája teszi érdekesen olvasmányossá. Legfeljebb az lehet zavaró, hogy egyes dokumentumok — birtokviszályról szóló levélke, „légszeszgyári villamszámla” — és a művek oksági kapcsolata alkalmi, véletlenszerű. Ami a korhoz érdekes adalék, azzal esztétikai értéket magyarázni nem mindig a legcélravezetőbb. Először azért, mert így olyan tévképzet alakulhat ki az olvasóban, hogy „minden mindennel összefügg”, amiről viszont a tudomány már bebizonyította, hogy mennyire fals következtetésekhez vezethet. Másrészről, ily módon csak jelzésére vállalkozhat egy-egy írás annak, ami a históriából a jelenig ér. Mint például Balassi Bálint „égő fa” hasonlatának eredete és hagyományteremtő útja esetében. A „filológiai esszé” akkor vált adekvát műfajjá Kovács Sándor Iván számára, amikor az utazási irodalom feldolgozását célul tűzte ki. Szenei Molnár Albertról, Forgách Mihályról és a többi peregrinusról (vándorlóról, bújdosóról) szólva filológia és irodalomtörténeti perspektíva, valóság tisztelete és egyéni látásmód ötvöződött eggyé, hogy az olvasó elé tárja azt, amit e tárgykörben a tudomány elért. A vizsgálódást több tényező nehezítette: 1. eddig jószerével csak résztanulmányok tárták fel egy-egy útinapló és -könyv szerzőjének életét és munkásságát, 2. ezek nézőpontjai annyira eltérőek és itt-ott jószándékúan naivak, hogy inkább zavarták, semmint segítették az egységes kép kialakítását, 3. viszonylag sok a feltáratlan anyag, amiknek tanulságai nélkül összefoglaló nem készíthető. A Pannóniából Európába szóösszetétel —a szerző szerint metaforák — a vándorlók műveinek tüzetes átvilágításával kapja meg azt a tartalmat, amiről a bevezetőben szólt Kovács Sándor Iván; hogy az alakzat nem csak térbeli különbséget, hanem állapotot is jelent s ezek „a magyar és az európai távlat összehangolásának mindenkori vezérszavai Janus Pannoniustól Szenei Molnár Albertig”. Szenei és Szepsi Csombor Európa-képének aprólékos és a fontos elemeket egyértelműen kiemelő bemutatását két nagyívű tanulmányban végezte el. A kettejük közötti összefüggést megtoldva azzal, hogy európai horizontú perspektívába helyezte őket előbb Erasmus és Kálvin említésével, majd Justus Lipsius és a magyar utazók kapcsolatainak taglalásával. Azért szükséges ezt dicsérőleg kiemelni, mert bizonyságai e tények annak, hogy a régi prózaírók közvetlenül kötődtek a földrész szellemi vérkeringéséhez, s a kor vezető egyéniségeinek eszméi, gondolatmenete visszhangzik műveikben. Szenei szótára még arra mutat, hogy nála nem cél, hanem eszköz volt az utazás, érdekességek kevésbé vonzották, mint a hasznos munkálkodás igénye: ezért szólt naplójában Németországról a legnagyobb lelkesedéssel, mert emberi kap86
