Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - Pintér Lajos: Magasságok (Zuvdija Hodžič novellájához)
átvihetik a szerencsét másokra; de a kincs megszerzése rendre nem szerencséhez, hanem szerencsétlenséghez vezet. A motívumokat, amelyek ebben a novellában megjelennek, bárki néprajzosunk fej- bólintással nyugtázza. Az azonban már különös írói lelemény, hogy ezeket a kincs-motívumokat a mindennapi gondokkal élő emberek közé „odaveti”. Kik voltak azok az emberek, halálosan szegények, elhagyatottak, akik a gazdagodás lehetőségét jelképrendszereken által fölépítették. S másik nézőpontból valami mai fösvénységet, pénzsóvárgást is körüljár az író. Bravúros a novellában, hogy hol a tényleges, mesei távlatú középkort érezzük, hol a középkori, megrögződött mimikát a mai, közeli emberarcon. Hodzié a mai szegénység képét is, apró, alig-alig sejthető jelekkel megrajzolja. Sőt: önmaga arcát is bele-belevillantja a kapzsiság görbetükrébe. így épül, s az első pillantásra néhol rosszul szerkesztett- nek, barokkosnak tűnő kis novella új és új mélységeket tár föl. S folklórmotívumai is meg-megcsillannak: előbb azt mondtuk, folklór-elemeivel barokkosán túldíszített. De a néprajzos szem egyik motívumot úgy látja: ez ismeretlen. Az ellenségtől üldözött fiú előtt, mikor megáradt folyóhoz ér, hirtelen híd épül. Lovával átléptet a hídon, s mielőtt az ellenség odaérne, a híd össze is törik. Hazamegy a fiú, anyjának elmeséli a történteket. Az anyja levetkezik és saját meztelen testén megmutatja a lópata nyomait. Önnön testéből építette a hidat. Ez nem népmeséi motívum, úgy hiszem. Ez Hodzic írói leleménye. A novella meseszövetét itt egyéni módon gazdagította. Tegyük még hozzá azt is: addig járta körbe-körbe a sziklát, a kincset —, addig formálta a híd motívumát például, míg igazi szimbólummá tudta növelni. Elzárt, ellenségtől üldözött, szegény, falusi népek, Balkán-széli népcsoportok fölszabadulásának, a nagyvilágra való rálátásának, a rálátás vágyának emlékezetes képét rajzolta meg. Hodzic bizonyára nem venné jó néven, hogy novellájához rövid útirajzot is csatolok. Véleményem szerint is. bármely crna gorai író előbb megértheti például Radnótit, Babitsot — találomra említem a neveket —, ha az esztétika felől közelít, ha az egyetemes ismereteire támaszkodik, mintha útirajzok nyomán lép a versek világába. Fiatal novellista esetén sincs másképpen. Nem a Hodzic-i novella titkához akartam közelebb jutni, amikor Crna Gora fővárosába, Titográdba, majd a tengervidékre Szutö- moréba elmentem, mikor a crna gorai hegyek vidékét megjártam. Mégse haszontalan néhány emléket leírni, hátha vetődik valami fény a novelláról ezekre az élménytöredékekre. Crna Gorában Petar Petrovic Njegos nevét hallottam leggyakrabban. Njegos az ottani irodalom legnagyobb alakja. A vendéglátók is ezzel kezdik: Njegos a Hegyek koszorúja című nagy verse, drámai költeménye olvasható magyarul is, sokan tudják, hogy Csuka Zoltán fordította. A másik név, amelyik újra és újra visszatért: Mihailo Lalic neve; Mihailo Laliénak, crna gorai regényírónak a könyvei a leg- olvasottabbak ezidőben. Mondom, hogy nagyon szép fordításban az ő egyik könyve is megjelent magyarul, épp a közelmúltban. Ezt viszont már nem tartják úgy számon, mint Njegos könyvét. Crna Gora tavaly még sokkal messzibb volt, mint az idén. Új csoda a Belgrád—Bár-i vasútvonal, amelyet a közelmúltban adtak át. Vendéglátóm Radoslav Rotkovic, aki a titográdi televízióban dolgozik, elmondja, hogy „ezt a vasutat 100 évig tervezték 10 évig építették és 10 hónapja van készen” (amikor találkoztunk, 1976szeptemberében). CrnaGora belseje mindaddig szinte megközelíthetetlen volt, a Njegos-idézte hegyek koszorúja miatt főként, hisz Crna Gora: ezer méternél magasabb hegyek és a hegyek közti mély völgyek rengetege. A Belgrád—Bár-i vasút se máshol megy: egyszer az alagutak sokaságában, másszor a csodálatos völgyhidakon. Ez a vasút különös áldás lehet, úgy hiszem. A tengerpart: Bárnál sem, Szutomorénál sem olyan kiépített, mint más tengerpartok általában. Rossz volt a közlekedés, kicsi a látogatottsága. Titográd nincs a tengerparton, de a tenger közelében van, gondolom, — a sínek mentén —20-30 km távolságban. Atengerpart, ha kicsit elhagyatottabb is, mint más tengerpartok, de mégis csodás. Titográd, alig 20 km-rel odébb, egy új világ: se fa, se zöld, se mediterrán sugárzás, se hangos élet— csak a „modern” város: szürke kőrengeteg. Hány év kell még, hogy ez a hirtelen kinövő új főváros, gyorsnövésű kamasz, igazi arcát megtalálja! Fölkapcsolom a titográdi televíziót, a műsor elszomorít, áramlik a giccses műdal, az úgynevezett újonnan szerzett népzene, az egész műsoridőben. Néprajzos ismerősöm,akitől a Hodzic-novella folklórizmusára rákérdeztem, erre azt mondja: a XIX. században honos folklór-hullám után bizonyára jön majd ennek egészséges új „divatja” is, hisz Crna Gora föltáratlan néprajzos kincsesbánya. 53
