Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Sarkadi Imre: Riportok (Petőfi, Ady, József Attila egy falusi pártiskolában; - Nagy János példája)
A „nagy titok” — Itt van kérem például ez a versem — mondta és elővette az illető verset. — Olyan nagy titkok vannak ezen a kis papíron, de olyan nagy titkok, hogy el sem tudja képzelni, nagyságos asszony (éppen egyik hölgynek magyarázta), hogy milyen titkok. Aztán elmagyarázta. Hát kellett is a magyarázat, mert sok rejtett dolog volt ebben a versben, vagy hát a versben nem volt semmi, csak Nagy János gondolta, hogy benne van, de a magyarázatban volt egy s más. Mert a kalács meg a korbács azt jelenti, hogy nem szabad háron éves koráig egy ujjal se ráütni a kisgyerekre (negyedórát bizonygatta miért), de tizenkétéves koráig is inkább az anyja nevelje, csak azután az apja. S ami a dolgos női kezet illeti, hát annak az az értelme, hogy csókoljon kezet az ember a feleségének. Mert a kézcsók szelídségre és jóságra neveli azt is, aki adja, azt is, aki kapja — mondta s az asszony meg is érdemli az urától, akkor is ha paraszt, hisz nem tesz kevesebbet érte, mint az úriasszonyok. Különösen meg az ebéd végeztével köszönjék meg az emberek kézcsókkal az ebédet, jó példát adva ezzel a gyerekeknek is. Megváltók helyett őstehetségek lettek Mire elbúcsúzott Nagy János, gondolatban kiemeltem őt a kéziratokkal ostromló költő, író, kritikus dilettánsok sorai közül, s elhelyeztem egy sokkal reménytelenebb- és sokkal szomorúbb csoportba: az egykés és a Jehova-szektás parasztok közé, a duna. menti beteg vagy a dunántúli pusztuló falvak parasztjai közé, akik ugyanabban a mór. zsolódásban embertelenednek, mint ő: a paraszti életforma szorította őket, míg mene, külni nem próbáltak belőle, ki-ki a maga módján. Az egyik a szektába, a másik az ön magát pusztulásra ítélésbe, a harmadik a tehetetlen fogcsikorgatásba, s Nagy János tíz évvel ezelőtt (ahogy értesültem tőle) elindult a parasztok megváltására ilyen módon: majd csak meg lehet versben magyarázni az embereknek, hogy miként kellene szépen berendezni ezt az életet az Istennel való megbékélés és a kölcsönös szeretet jegyében. Persze nem ilyen határozottan fogalmazta ezt meg Nagy János s a versei meg éppen semmit nem fogalmaztak meg egy-két csapnivaló rímen kívül, dehát mégis csak ez volt benne a lényeges s nem a szerepelnivágyás. Ez a felismerés visszavezetett a két év óta olvasott parasztlevelek közé. Volt ezek közt is cikk, vers, beszámoló, javaslat, hozzászólás, pályázat; küldték barátilag vagy laphoz, párthoz, folyóirathoz s mondani akartak benne valamit: a nagy kíméletlenséget, amivel nyomja, szorítja őket a dolog ilyen berendezése. Stele volt mind a mondaniakarással, a megváltás nagy igényével s helyesírási hibával is, meg nyakatekert mondatokkal is, meg kincs-nincs rímekkel is. Hol kezdődik a mondanivaló kényszere s hol a művészi igény? Végiggondoltam paraszti,.őstehetség” ismerőseimen szerte az országban, akikben az elmondás és a művészi igény is sürgetett, beszéltetett, íratott, festetett — s meg akarva tanulni a formákat, bizony a legpocsékabb kispolgári formákat kapták legközelebbről s meg is tanulták egyéb híján. Aztán visszatértem Nagy János eszelősségig naiv megszállottságára s arra, hogy bizony éppen olyan szekta ez, mint a révületbe esett öregasszonyok kara, akik égre emelt arccal várják a megváltást. Amiből éppen a nép maradt ki Hogy is lehetne ezt összefoglalni? Úgy, hogy a paraszttársadalmunk szellemi reagálása komiszul reménytelen állapotban van, éppen olyan lett, mint a társadalmi — majdnem párhuzamosan haladt ezzel. Az elnyomottság és a kisemmizett reménytelenség 23
