Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Sarkadi Imre: Riportok (Petőfi, Ady, József Attila egy falusi pártiskolában; - Nagy János példája)
Hiszen nem vitás, hogy így látja, de miért? Az olvasókönyvben inges-gatyás parasztokat látott, lassan nyilván azt kezdte hinni, hogy ez az igazi, hogy a falubeliek már csak azért nem járnak így, mert nem igazi parasztok. A másik őstehetség költő, a pacsirtához, a frissen omló barázdához írt verset, mint legszebb dologhoz a földön. Mit is írna, amikor az olvasókönyvből nem ismer egyebet? Még a rímeket is innen kapja kölcsön: kardja-tartja, vagyok-ragyog, gazda-adta, föld- tölt. Számára a verset Pósa bácsi és a többi elemi iskolás költő jelenti, meg az a Petőfi- kötet, amit a tanítótól kapott kölcsön. Odatolakszik a két őstehetség a tizenegy pártiskolás közé tizenkettediknek és tizenharmadiknak, illetve tízezrediknek és százezrediknek azokból, akik az olvasókönyv nyelvén tanultak meg beszélni, a rádió hangján énekelni, a faliug eljutott kispolgári romantika magaslatain gondolkozni, tetszeni, vagy nemtetszeni ... Petőfi nem azért nagy és mindenek fölötti nekik, mert forradalmi (József Attila vagy Ady forradalmisá- gát nem is érzik), hanem mert nem nyúlt a nyelv nagyobb mélységeihez. Ady képei és észjárása már túl van azon a formán, ami az eddig hozzájuk eljutott kultúrából ha megtanulni nem is, de észrevenni már lehetne. A magántanuló megfigyelései Mondják, hogy a kultúrnapok nem sikerültek. Paraszti vonatkozásban ez természetes. Egy osztályt művelődésileg megváltani csak azon a fokon lehet, ahol felszabadulása pillanatában áll. A magyar prasztságot Verlaine-nel semmi esetre. S a francia XIX. századi költészetet egyeztetni az örök paraszt kalendáriummal még kevésbé. Mit adhattak volna a kultúrnapok? A népművelés nem olyan egyszerű. Bonyolultabb az elemiiskolás nevelésnél, mert a felnőttebb tanítványok már átitatódtak valamilyen alj-kultúrával. Van, aki többé, van aki kevésbé. A baj az, hogy az érdeklődő, a művelődés iránt éhséget érző, jobban. Akik még nem próbálkoztak a művelődéssel, azok alig. És ezek után mondjuk meg azt nyogudtan, hogy a népművelésnél az égvilágon semmit sem ér a puszta jóindulat. Mert zenében, költészetben, irodalomban a megoldatlan feladat ez: erőt-venni a beivódott alj-kultúrán s nem pedig megtárgyalni a parasztsággal a legújabb problémákat. S mit ér a népművelési tanfolyamok menetrendje, a kultúrnapok halmozása s a dolgozók iskolájának előírása akkor, ha a problémák egyik sem érinti, hanem ennek az átugrásával akar valamit csinálni? Kulturális, gazdasági és társadalmi felszabadulás, úgy látszik, mégis csak párhuzamos úton halad. Társadalmilag a feudalizmusból szabadult most a parasztságunk, gazdaságilag egy majdnem jobbágyi állapotból. Művelődésileg pedig a Pósa-bácsi olvasókönyvekből, a rádiószemetekből (ebből legfeljebb azért, mert most kevés a rádió falun) s általában a menthetetlenül terjedő kispolgári kultúrszemlélet legkezdetlegesebb fokából. Ahogya továbbfejlődés gazdaságilag sem lehet számára a kapitalizmus, politikailag sem a liberális polgári demokrácia, ugyanúgy művelődésben sem mehet tovább a javított kiadású polgári úton. Az ilyen kísérlet ideig-óráig nagyobb sikert arathat, és mutathat fel részleteredményeket, de végeredményben csak az derül ki: az átugrott lépcsőket lemosta közben az idő. Paraszti neobarokk vagy rokokó nem fog már kialakulni. (Új Magyarország 1947/3) 21
