Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - Levelek Nyugatról
LEVELEK NYUGATRÓL Új esztendő Minden ifjú magyarra, ki honában is elszakíthatatlan szálakkal kötöztetett népihez, fajtájához, városához, kötelező az ámulás és pironkodás s kötelező a kétségbeesett elszánás itt nyugaton. Régi és kipróbált lefolyása van ennek a próbának. Először ámul és csodálkozik az ember: ,,az élet itt sem nagy vigalom, de ámulni lehet: ámulások szent városa:” Páris vagy kinek mi jutott. Elfelejti az ember szülötte falujának porát, s gyötrő erőfeszítéseknek az emlékét és lebeg tiszta magasságokban: kövek és emberek, tornyok és mélységek, mind szépek és szédítők. Am mire ízét kiérezné a csodáknak, kegyetlenül és fellebbezhetetlenül jelentkeznek a hazai tájak. A város, amelyben először hallottál harangszót, az úttalan tanyai táj, melyen lihegve siettél városi találkozóra, a búzamezők, amelyek férfiúi izmaid edzették és minden egyéb fájó és pirongató élmény, melyekkel egy gyermekkoron és egy ifjúságon keresztül az Úr megajándékozott. S ilyenkor a készülő ifjú, akit jó és balsorsa nyugatra vetett, töpreng, bánkódik s olykor kétségbe esik. Érzi, hogy magyar s tudja, hogy másutt nem élet számára az élet. Aki költő, ilyenkor verset ír ,,az irónszagú szittyaseregről”, s egyéb, nem szívesen hallott dolgokról, ha nem költő, de a szíve nagyon buzog, számadó és számadásra vonó leveleket ír falujába. S amikor a szív kibuzogta magát, s kissé megtisztult, beköszön a harmadik statio: elszánja magát az ember, s ha már otthon is elszánta volna magát, itt végképpen megerősödik: más értelme pedig ember életének magyar földön nem lehet, mint szolgálni, segíteni, könyörögni és követelni az élet jobbítását, s harcolni a tehetetlenség nyűgei ellen. Nagy szó és nagy szándék bármily kicsi körre szorul is, ám a szándék szenvedő hőse tudja legjobban, hogy nagynak is kell lennie, mert lehet-é más nagyobb az ember életében, mint ez? Eképpen én is, mint sok nagyobb és érdemesebb elődöm megfutottam a három statiót, s most az esztendő és az én 25. esztendőm határkövénél illőn összeszedem magam, s szoktatom a szándékot a mindennapi munkához és a hősiesség nélküli dolgok viselésihez: amin keresztül kellett esni, az hőskor volt. Buzogott a szív, talán fölösen is, kellett a szép és nagy szavak muzsikája s egyéb bódulat, s gondolta az ember, óh de nagy dolog az élet. Próbált ember azonban tudja, hogy nagy vagy kicsi az nem miránk tartozik, az ember mást nem tehet, mint vállalja a maga feladatát, s agyonverhetetlenül segíti a célt, melyet érdemesnek ítél. A jó és szükséges tisztulás, mellyel megajándékoztatik az ember, persze, sokat rendez és igazít az emberen s a programon. Az ember szépen lehiggad, elfelejti a frázisokat, s egyszerű lelkes szavakat szól, s a program elveszti külön-külön irányát és egységes szolgálat leszen. Én is most már tudom, hogy a szó és a beszéd cifra szolga, s dolga urát a szándékot hivalkodás nélkül szolgálni, s tudom azt is, hogy a program mindenkor csak egy lehet. Elgondoltam gyermekfejjel, hogy teljesítem majd a feladatom, kutatom a hagyma útait, s erről felelősen jelentek, s mellette keblembe gyűjtök minden lelkesítő élményt s azt titkon hazahozom s végül majd csevegek többek előtt úti dolgokról, kövekről, emberekről, s rókaprémekről és ékesen szólok majd hősi élményekről. Külön-külön immár minden haszontalanságnak tetszik. Mindenféleképpen az a szándék szól és mindenféleképpen ugyanaz a zsenge ifjúságán túl esett ember beszél alázatosan és hivalkodás nélkül. Nyugatról írni levelet a szülő és dajkáló falunak nem lehet úgy, mint az Afrika- utazó. Láttam ezt s azt, s itt és ott ez vagy amaz nagyon, és hogy így ettem s így aludtam. A levél embertől indul s embereknek szól, olyanoknak, akikhez a levélíró hozzá20
