Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Szekér Endre: Beszélgetés Weöres Sándorral
eszköznek állandó rabja vagy kiszolgáltatottja legyen. Van ebben valami rendkívüli és elszomorító. SZ. E.: Hogyan pihensz írás közben? W. S írás közben nem kell pihentető. A szívesen végzett munka általában mindig pihentet. Ezt nemcsak magamnál, írás közben figyeltem meg. De akár egy vincellér, egy szabó, egy suszter, bármilyen foglalkozást űző ember, hogyha szívesen csinálja azt a dolgot, és utána büszke rá, hogy az ő kezéből került ki, akkor a munkája nem munka, hanem pihenés. így vagyok én is, hogy a jól végzett munka pihentet, nem pedig a semmittevés. SZ. E.: Van-e valamilyen szórakozásod? W. S.: Állandó jellegű szórakozásom nincs. Nem vagyok szórakozós természet. Kikapcsolódásnak pasziánszozni szoktam. Arra nem kell intenzíven figyelni, mindamellett a gondolati szférát kissé háttérbe szorítja. Az emberből percekre vagy félórára egy csaknem nem-létező, üres valakit csinál a pasziánsz-rakás. SZ. E.: Min dolgozol? Úgy tudom, a régi magyar irodalom rejtett költői kincseit felfedező antológiád vár megjelenésre. (Most olvastam Kovács Sándor Iván bevezetőjét a Jelenkorban) . . . W. S.: Ez, amit említettél, ez vár megjelenésre. Most már lényegében kész van. De még mindig találok itt-ott igazítanivalót. Adatok ezrei kerülnek egy ilyen könyvbe, és abból a rengeteg adatból néhányról kiderül bizony, hogy téves. Új munkába egyelőre nem kezdtem. Legalábbis nagyobb szabásúba nem. Egyenlőre ennek a befejezett munkának az utórezgései foglalkoztatnak. SZ. E.: Megköszönve a beszélgetést, s azt, hogy kissé betegen, ágyban fekve is fogadtál, azzal szeretném befejezni, hogy légy szíves pár szót mondani a Jelek című versedről, az alábbi sorokról: „Szemhéjam alá befér az egész világ. Fejemben és szívemben elfér az Isten. Ettől vagyok nehéz. A szamár, melyen ülök, ezért boldogtalan.” W. S.: Erről a pár sorról azt tudnám mondani, hogy az ember egy óriási keret, amelyik a szemléletébe mindent magába foglal. A végén a szamár azt jelenti: a középkori szerzetesek (különösen a franciskánusok) beszéltek szamártestvérről. Saját testüket mint szamár testvért emlegették. És a tényleges, a létező szamarat pedig: növénykóstolónak használták. A szamár okosabb, mint ők, és amelyik gizgazt a szamár megeszi, azt ők is nyugodtan megehetik. Amit pedig a szamár-testvér elutasít, az méreg, azt jobb meg nem enni. Szóval a szamár, amelyen ülök — a szamár-testvér — vagyis a saját testem, amit használok, attól súlyos, attól boldogtalan, hogy az ember mint keret, az egész mindenséget, az Istent és mindent ebbe a keretbe befoglal. * * Weöres Sándor egybegyűjtött verseinek hatalmas gyűjteményét a III. évezrednek küldte, ajánlotta. S ezt írta: „Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné.” (1976. október) 10
