Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - A vidéki irodalom kérdései
1. A vidéki irodalomról általában kialakult egy általános kép. Világszerte úgy van, hogy a fővárosok, vagy a fővárosnyi nagyvárosok képezik az irodalmi fórumokat, itt vannak a kiadók, a folyóiratok és az irodalmi körök, ahol az irodalom élete zajlik. E városi központokhoz képest a vidéki városokban másodlagos jellegű, szerényebb irodalmi élet folyik, s a jelesebb írók előbb vagy utóbb az irodalom központjaiba teszik át székhelyüket. Ezért általában úgy is szokták mondani, hogy a vidéki irodalom és kultúra provinciális, magyarul vidékies. Messze vezetne, ha erről nemzetközi arányokban és történelmileg is hosszabb időszakra visszatekintve elmélkednénk, s nem is lenne idevaló. Ellenben érdemes egy kicsit közelebbről megnézni ezt a kérdést a mi hazai viszonyaink között. Hazánkban az újabb korban is nem egy vidéki város emelkedett az irodalom kiemelkedő gócává. Mindjárt itt a szomszédban Szeged, amely a múlt század végén és a századforduló évtizedeiben jelentékeny irodalmi központ volt. Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza szegedi újságírói és írói szereplése után Tömörkény István mint mindenestől szegedi író élt és alkotott, és ugyanez volt Móra Ferenc pályája is, de még Juhász Gyuláról is elmondható ez, bár neki éppen olyan jelentőségű pályaszakasza az is, amikor Nagyváradon, mint a Holnaposok tagja működött. Mindjárt említhetjük Nagyváradot is, amely a század elején a magyar irodalom megújulásának forrongó műhelyévé lett, s Adyval együtt számos kiemelkedő író innen indult el. A Holnap című kötet valóban az egész magyar irodalom holnapját jelentette. De említhetnénk olyan várost is, mint Nagykőrös, amely Arany János ottani tanársága idején felért egy nagyváros irodalmával, s annak ellenére, hogy elég jelentéktelen vidéki város, az irodalomban mégis rangot vívott ki. A nagyobb vidéki városokban, mint Debrecenben, Pécsett és még más helyeken is kisebb-nagyobb irodalmi fórumok alakultak ki. Vagy idézzünk képzőművészeti példát. A század elején itt a szomszédban, Hódmezővásárhelyen Tornyi János, Endre Béla és Rudnay Gyula olyan képzőművészeti iskolát teremtettek, amelyet a nagybányaiak és a fővárosiak leprovinciálisoztak, azonban a művészettörténet igazságot szolgáltatott nekik, és ma úgy ismerik őket, mint világ- színvonalon is jelentős, sajátos magyar művészeti iskolát. Ma az alföldi művészet olyan megújhodó irányzata a korszerű, szocialista kultúránkba illeszkedő képzőművészeinek, amely elsősorban Vásárhelyen, de mellette Szolnokon is újult erővel bontakozik ki, és nem lehetetlen, hogy ebből az új korszak magyar festészetének egyik legizmosabb ága lesz. Tehát a mi kis országunkban sem lehet egyszerűen azt mondani, hogy minden, ami vidéken fejlődött ki, az már provinciális, vidékies. Persze más a főváros és a vidék, a város és a falu viszonya a kapitalizmusban, és más a szocializmus feltételei között. A kapitalizmus fejlődése során nemcsak befejeződött az ipar és a mezőgazdaság, a város és a falu elválása, hanem feszülő ellentétté is vált e két világ egymáshoz való viszonya. Marx és Engels tárták fel, hogy ennek az ellentétnek a gazdasági alapja az, hogy a kapitalizmusban a város kizsákmányolja a falut, a parasztságot kisajátítják, s az ipar, a kereskedelem és a hitelrendszer fejlődésének egész menete tönkreteszi a falusi lakosság többségét. Korunkban a technikai fejlődés óriási arányú előrehaladása nyomán ez az ellentét abban a formában jelenik meg a tőkés országokban, hogy a város valósággal felemészti a vidéket. Egy költő barátom mondotta el, hogy amikor nemrég Belgiumban volt a lírai költőknek egy összejövetelén, ahol a világ minden részéből össze- sereglett költők szomjasan várták, hogy látni fogják azokat a belgiumi és németalföldi tájakat, amelyeket a XVII. és a XVIII. század nagy festői megörökítettek. S általános volt a csalódásuk, amikor Belgiumban már szinte semmit sem leltek a flamand falusi, vidéki életből, mert a technika központi városokká és vidéki városokká formálta át 7
